Még párszáz méter…
A sötétség áthatolhatatlanná vált így éjfél körül. Az erdőben üvöltöttek a farkasok, de hát teliholdkor mit is várjon a varázsló? Vérfarkasok vannak mindenfelé, mi meg csak itt szaladunk, mint akik meg vannak veszve…
- Hol vagyunk?- kérdeztem húgomat, aki mellettem zihált az egyik fa törzsének dőlve. Ő válaszképpen csak megingatta a fejét, beszélni ugyanis már nem maradt ereje. Kezét a mellkasára szorította, és fájdalmasan összegörnyedt. Merlin, ne most!!!
- Szaladj! - nyögte Tia. - Semmi esélyed nincs, menekülj!
- Nem hagylak itt. - Megfogtam a kezét, és tovább húztam a közeli kis házikó felé. - A dementorok mindjárt utolérnek, menekülnünk kell!
- Válassz, melyik a rosszabb?! - kiáltott fel ingerülten. - Az, hogy egy vérfarkas szétmarcangoljon, vagy, hogy egy dementor megcsókoljon? Gondolkozz! Remus biztosan nem örülne neki, ha megtudná…
- Te tiszta hülye vagy! - szidtam össze könnyes szemekkel. - Remus is valahol itt rohangál, és semmi kedvem vele ilyen állapotban összetalálkozni! Különben is! Megittad azt a löttyöt, úgyhogy ne hisztizz, és kelj fel! - Az új bájitalnak köszönhetően, amit Lilyvel fejlesztettünk ki, csak normális farkassá fog alakulni, és nem kívánja a vért - állítólag. Mert, hogy még nincs kipróbálva…
- Holdsáp is megitta… - Natalia kiegyenesedett és megindult. - Ő is itt van a házban. Állítólag most nem fog átalakulni.
- Futás! - indultam el. Éreztem, hogy egyre hidegebb lesz, de az időjárás semmiféleképpen nem változhatott meg ilyen gyorsan… Ekkor fogtam fel, hogy tesóm mit mondott. Remus nem alakul át…
Mégjobban megszaporáztuk a lépteinket, és lassan odaértünk a faházhoz. Addigra Tia már teljesen legyengült, támolyogni is alig tudott. Megpróbálta előszedni a pálcáját, de kudarcot vallva összerogyott.
- A francba… - motyogtam kétségbeesve. Végre előkapartam a pálcám a táskám legmélyéről, és a zárra szegeztem. - Alohomora!
Hát… Ezt nem jött be. Az ajtó ugyanúgy zárva maradt, mint ahogyan eddig volt. Natalia keservesen felkiáltott, teste összerándult. Csak szimpla farkas lesz, nem kell aggódnom…
- Remus! - kiáltottam fel, miközben dühös - kétségbeesve dörömbölni kezdtem az ajtón. - Ha itt vagy, és hallasz, akkor könyörgöm, nyiss ajtót!
Ekkor hallottam, hogy kattan a zár, és hirtelen fény ömlött ki a harmatos fűre, ahol Natalia fetrengett. Az ajtóban ott állt maga Remus, mellette pedig az összes többi Tekergő. Sirius és James gyorsan kijöttek, és felkapták Natiet, majd körbenéztek.
- Miért rohantatok ennyire? - kérdezte az utóbbi. Tia megint felkiáltott, majd vonaglani kezdett. A két srác bevitte, és az ágyra fektették, én meg csak álltam ott az ajtóban magambaroskadva.
- Gyere be, mert hideg van - fogta meg a kezemet Remus. Gyengéden magához húzott, majd becsukta az ajtót. Én a nyakába vetettem magam, ő pedig szorosan átölelt.
- Halálfalók vannak odakint! - sírtam a pulcsiját áztatva. - Megtalálták Nataliát, és ez csak is miattam van! Miért nem bírok én semmit sem békén hagyni?
- Jól van, nyugodj le… - csitított a srác. Ekkor vettem csak észre, hogy egész testében remeg. Felnézve rá megállapítottam, hogy arcszíne a szokásosnál is sápadtabb, szemei lázasan csillognak.
- Jól vagy? - kérdeztem elszégyellve magam. Én itt állok, és bőgök, miközben ő szenved…
- Őszintén szólva nem nagyon - vallotta be, miközben az ajtófélfának támaszkodott. Én bekísértem, majd leültettem, és odaléptem Siriushoz, aki immár fekete kutya képében bámult kifelé az ablakon, nehogy valaki felismerje.
- Minden varázserődre szükséged lesz, ne pazarolj! - szóltam rá inkább kérlelően, mint sem parancsolóan. Ő felcsaholt, majd visszaakalult. Kiment a konyhába, és hozott egy pohár vajsört.
- Ezt idd meg.
- Minek? Ugye nincs telenyomva nyugtatóval? - vontam fel gyanakvóan az egyik szemöldökömet. Ő megköszörülte a torkát, majd Ágasra pillantott.
- Jó lenne, ha meginnád - kérlelt ő is egy bájos mosolyt bevillantva. Én megráztam a fejemet, majd elvettem a poharat, és megitattam húgomat, aki félájultan feküdt az ágyon. Miután megitta, hirtelen felkiáltott, felrepedt a bőre, és átalakult.
A szobában néma csend lett, csak Natie zihálása hallatszott. Tényleg csak egy átlagos farkasnak nézet ki, mindenesetre senki sem akarta kipróbálni, ezért inkább meg sem mozdultunk.
Odakintről beszéd zajai szűrődtek be, amire ő is felfigyelt. Először csak a fejét kapta fel, majd felállt, és odakocogott az ablakhoz. Fogaival ügyesen félrehúzta a függönyt, és kinézett.
- Szerintem… ki kellene engednünk - szólalt meg tétován Tapmancs. Miután nem válaszoltam, kinyitotta az ajtót, és egy kis füttyszóval felkeltette a farkas figyelmét. - Natalia! Menj ki szépen! Jó farkas… Szép farkas…
Natie pár pillanatig a szemébe bámult, majd tett pár lassú lépést felé, mire Sirius hozzálapult a falhoz. De ő nem bántotta, hanem kinézett, és futásnak eredt. Amint kiért, a srác becsukta az ajtót. James sóhajtva leült barátja mellé, aki szédelegve hátradőlt.
- Nem csak egy adagot ittál meg, ugye? - mentem oda hozzá. Ő erőtlenül megrázta a fejét, majd lefeküdt.
- Perselus azt tanácsolta, hogy…
- Te Pipogyusztól kértél tanácsot a barátaid helyett? - háborodott fel Ágas. Remus legyintett egyet, és lehunyta a szemét.
Ekkor valaki dörömbölni kezdett az ajtón, mire mindnégyünk ereiben megfagyott a vér. Nem tudtuk, ki lehet az ilyen késői órán, ráadásul itt a semmi közepén…
- Ugye ez egy rég nem használt ház? - néztem gyanakvóan Tapmancsra. A srác nem felelt, csak összébb húzta magát. Minden leesett. - Ugye még csak azt sem tudjátok, kié? Csak bejöttetek, és elfoglaltátok?!
- Sam, kérlek, nyugodj meg, és ne húzd fel magad! - csitított Ágas.
- Hogy ne húzzam fel magam?! - sziszegtem megragadva a pólója nyakát. Igaz, hogy majd két fejjel magasabb volt, mint én, de megrettent tőlem, és ezt élveztem. - A húgom odakinn rohangál, én ide be vagyok zárva, Remust túladagoltátok! És még azt mondod, hogy ne húzzam fel magam?
- Samanta, kérlek… - Sirius gyengéden lefejtette a kezemet, és leültetett az ágyra. Vagyis lenyomott, mert hogy ezerrel ellenkeztem.
- Nincs „Samanta kérlek”! - morogtam. Ledőltem Remus mellé, és megsimogattam az arcát. Ő gyengéden elmosolyodott.
- Semmi bajom nem lesz, csak azt kísérletezzük ki, hogy mennyi bájitalt kell bevennem ahhoz, hogy normális életet élhessek - mondta szelíden.
- És ezt megint miattam, mi?
- Igen, miattad, mert nem akarom, hogy számkivetettként élj. - A srác feltámaszkodott, és kisimított egy hajtincset az arcomból. - Mert szeretlek, és sokat jelentesz nekem.
- A kezét is most akarod megkérni? - vigyorgott össze a két srác. Erre hozzájuk vágtam egy párnát, amit James elkapott, majd visszadobott. De őrzői hajlamaimból adódóan kivédtem, majd megint megküldtem felé. Ez most el is találta.
- Nem beleszólni! - néztem rájuk mosolyogva. - Inkább főzzetek egy teát.
- Ahhoz elég egy ember is, nem? - vigyorgott kajánul Sirius. Tudom, hogy bejövök neki, és ha nem Remus barátnője lennék, el is csábítana… De így nem sokat próbálkozott, csak apróbb jeleket küldött, és rám hagyta a döntést.
- Nem, nem elég - mondta határozottan Remus. - Ketten kelletek hozzá. Az ajtót meg csukjátok be.
A két Tekergő összevigyorgott, majd kimentek. Ekkor megint kopogtattak, de próbáltunk nem foglalkozni vele.
- Miért is kellett kimenniük? - billentetem félre a fejem, mint egy kismacska. Ilyenkor mindig kicsikartam belőle legalább egy puszit, és ezt már ő is tudta, így elmosolyodott, és pár centivel közelebb jött.
- Nem tudom, te mondtad nekik, hogy főzzenek teát…
- Igen, mert az jót tesz neked - mondtam, majd betakartam. - De szerintem akkor sem kellett volna többet beszedned abból az italból…
- Erről nem akarok vitát nyitni - sóhajtott egy hatalmasat, miközben lefeküdt, és magához húzott. Jól esett a közelsége, teste melege. A mellkasára hajtottam a fejem, és felnéztem rá. Bele abba a gyönyörű zöld szempárba.
- Én sem akarok, mert annak mindig csak az a vége, hogy békíthetlek… - mosolyogtam rá ártatlanul. Ekkor adta meg magát. Közelebb hajolt, és lassan megcsókolt. Én persze azonnal viszonoztam a tőlem telhető legnagyobb vigyázattal. Mert bár nem mondta, vagy mutatta, az is fájt neki, ha egyszerűen csak hozzáérek. Éreztem a csókjában. De nem akart elengedni. Mikor végre megtette - ami sok másodperc múlva következett csak be - egy puszit nyomott a homlokomra, majd visszahanyatlott a párnákra.
- Olyan szép vagy - mosolygott rám erőtlenül. Erre mit mondjak? Te meg olyan gyenge, mint a harmatos virágszál…?
A dörömbölés egyre dühösebbé vált, és hangok szűrődtek be a házba. Dühös férfihangok, ami arra engedett következtetni, hogy lassan körbe leszünk zárva, és nem tudunk majd kijutni… Hát, ha még halálfalók…
- Nagyon rosszul vagy? - kérdeztem Remust. Szeme csillogása kihunyt, és rájöttem, hogy nem ezt várta a bókjáért cserébe. Ezért adtam az arcára egy puszit, amitől kissé jobb kedve lett.
- Voltam már rosszabbul is, de most ez nem számít. - Sóhajtott egyet, miközben megfogta a kezem. Ledőltem mellé, és a haját simogattam.
- Szeretlek, Remus - mondtam neki őszintén. Ő nem válaszolt, és ez rosszul esett. Hallottam már olyan sztorit, hogy Holdsáp nem bírta elviselni, hogy szerelme szenved miatta, ezért az első közös holdtölte után szakított vele, mondván: így mindkettejüknek könnyebb lesz. És félek, hogy én is idáig jutottam…
- Samanta…
- És soha nem akarlak elhagyni - tettem hozzá szilárdan. Teljesen elkomorodott… Istenem! Így jönne be az ötösöm a lottón! Ez nem lehet igaz! Nem hagyhat el! Nem…
Az ajtó megreccsent, és erre a hangra Jamesék is kijöttek.
- Vagy megnézzük ki az, vagy beengedjük… - lépett közelebb az ajtóhoz.
- Vagy eltűnünk innen a francba! - csattantam fel idegesen. Remus miatt is, meg James hülyesége miatt is. Ezután Siriusra néztem. - Beszélünk kell, négyszemközt.
És legnagyobb örömömre szó nélkül befordult a konyhába. Én felkeltem, és követtem, majd hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Ez Remusnak szólt, és gondolom értette is a jelzést, mert James felmordult.
- Mit mondtál már megint…?
A többit szerencsére nem hallottam, mert levédtem az ajtót.
- Nos? - nézett rám várakozóan a srác.
- Hallottam egy-két pletykát - kezdtem nekidőlve a kredencnek. Nem tudtam ránézni, nem akartam látni az arcát, amin átfutott a remény sugara. - Hogy Remus, meg a barátnői…
- Oh! - Elvette az egyik bögrét. - Neked is mondta, hogy szakítani akar, mert nem akarja, hogy ilyen pasi mellett élj?
- Akkor hát igaz? - nyögtem elkeseredetten. - Tényleg azt hiszi, hogy ilyen könnyen le tud rázni? Szeretem, fogja már fel!
- Felfogja, és tudja is. Ő is szeret. - Úgy éreztem, Sirius hangja keserű volt, de nem tettem szóvá neki. Most sokkal nagyobb bajom volt, mint a hangja tanulmányozása. - De nem tudom, hogy szakítani akar-e. Sok lány, miután megtudta, hogy farkas kórban szenved, eltávolodott tőle, és fél, hogy előbb-utóbb te is ezt fogod csinálni. Hiszen nem láttad még átváltozva…
- És ha látom majd? Kit érdekel? - Szememből egy forró könnycsepp folyt az arcomra, de hangom még nyugodt volt. Na jó, csak próbáltam nyugodnak tettetni, de elég jól ment.
- Őt nagyon is érdekli. Samanta… Mindenki tudja, hogy te más vagy, de vérfarkasok tépték szét az édesanyádat, és…
- Ennek semmi köze nincs Remushoz! - csattantam immár sírva. Rájöttem, hogy szeretek csattanni. Minden dühömet Siriusra zúdítottam, aki nem örült túlságosan a kirobbanásomnak. Ezt ki is mutatta, de engem hidegen hagyott a dolog. - Igen, széttépték, és megvan rá az esélye, hogy ő volt az! De engem nem érdekel!
- Nem megvan rá az esély, hanem én voltam - lépett be az ajtón a srác. Megdöbbentem könnyes szemét látva, és elöntött a kétségbeesés. Nem akartam, hogy szakítson, azt nem tudtam volna elviselni…
- Remus, ez engem nem érdekel… - Nem tudtam, hogy hogyan hallotta, mikor levédtem az ajtót, de már nem is izgatott. - Tudod, hogy nem tehettél róla! Senki sem tehetett!
- Arról viszont én tehetnék, ha szétszaggatnálak… Samanta, mondani szeretnék valami fontosat. - Remus arca gondterhelt volt, és egyre sápadtabb is. Nem szabadott volna felkelnie, mégis megette, mert nekem folyamatosan hisztiznem kell! Gyűlölöm magam! De rettenetesen kétségbeestem.
- Nem akarom hallani, tudom, mi lenne az! - ingattam a fejem, miközben megtöröltem a szemeimet. Nem akartam, hogy ennyire gyengének lásson.
- Akkor azt hiszem, megértesz. Nem akarom, hogy bármi bajod essen mellettem, és… Azt hiszem, nem működne ez közöttünk… - Holdsáp hangja elhalt, torkát összeszorította a kitöri készülő sírás.
- Remus, könyörgöm, ne… - Lassan tettem felé egy lépést, de ő elfordult tőlem. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, ahogyan őt néztem. Egész testében remegett, és egyre szaggatottabban szedte a levegőt, arca bizonytalanságot tükrözött. - Remus…
- A döntésem végleges, Samanta! - mondta sírós hangon, majd közelebb lépett, és még utoljára megcsókolt. Engedte, hogy érezzem ajkai selymességét, bőre puhaságát, és ő is érezni akarta ezt. De szinte fájt minden csókja, érintése. Leheletét már a nyakamban éreztem, kezem a pólója alatt barangolt, és ez fordítva is így volt.
- Ne hagyj el… - suttogtam neki könyörögve, miközben belülről megmarkoltam a pólóját, és még jobban magam felé húztam. - Kérlek, ne…
De erre már nem válaszolt. Fájdalmai voltak, és elhátrált tőlem, majd kiment. Vissza se nézett rám… Azt sem mondta, fapapucs!
Sirius megrökönyödve állt ott mellettem, és az ajtót bámulta.
- Samanta…
- Nyugodt vagyok… - mondtam rekedtes hangon. Felkaptam egy bögre teát, és egy húzásra kiittam. De olyan erővel csaptam vissza az asztalra, hogy összetört.
James benyitott.
- Mi volt ez? - csukta be az ajtót. - Remus…
- Szakított… - suttogtam rekedten. - Szakított!
A két Tekergő megkövülten nézett rám, egyikük sem szólalt meg legnagyobb örömömre. Úgysem volt kedvem megint végighallgatni James általános, és igen szánalmas dumáját, hogy „Jajj, Samy, ne aggódj! Jól nézel ki, okos is vagy, majd jön egy másik pasi, aki megint szeretni fog téged…” És ilyenkor mindig Siriusra nézett, aki bugyután vigyorgott! És ilyenkor meg tudnám őket… fojtani! De ekkor megtörtént az, amitől a legjobban tartottam… Sirius megszólalt.
- Figyelj, Samy… - Kezdődik!
- Nem vagyok „Samy” és egyáltalán nem akarok figyelni! - támadtam neki, mielőtt még valamit is mondhatott volna. - Elegem van a dumáitokból, és a sajnálásotokból! Most az egyszer, kérlek, kíméljetek meg ettől!
- Samanta, én… - folytatta volna kissé letörten a srác, de ebbe is belevágtam.
- Mondom, nem érdekel! - kiáltottam fel mostmár sírva. - Nem akarom azt hallani, hogy majd megint jön egy másik! Nekem nem kell másik! Én csak őt akarom! - Dühömben az ajtóra mutattam. Tudom, hogy elég komikusnak jött ki, de ez perpill nem érdekelt. És nagyon reméltem, hogy ezt odakinn Remus is hallja.
Sirius csak állt a kredencnek dőlve, és engem bámult. Félhosszú, fekete haja körbefogta döbbent arcát, éjsötét szemei fájdalommal telve csillogtak. Annyira szívszorító látványt keltett, hogy újra sírási kényszer tört rám, felzokogtam, és odalépve hozzá átöleltem, csak, hogy az ő pólóját áztassam el könnyeimmel.
- Sajnálom… - suttogta megtörve, én meg átkoztam magam. Éreztem, ahogyan esetlenül átölelt, majd hallottam, hogy ajtó nyitódik és csukódik, de nem érdekelt, csak álltam ott a karjaiban, és teljesen átadtam magamat a bánatnak. Tudtam, hogy mennyire rosszul eshet Tapmacsnak így látni, egy másik srác miatt bőgve, de nem tudott meghatni. Hiszen miért lenne jó másoknak, ha nekem éppen most készül megszakadni a szívem? Egy önző liba vagyok, semmi más… Nem is érdemlek többet a szakításnál, nem érdemlem meg Remus szerelmét…
- Én sajnálom! - suttogtam végül vissza megtörve a kínosan hosszúra nyújtott csendet. Rémesen rosszul éreztem magam amiatt, hogy ennyire leosztottam, amikor azt sem tudtam, hogy mit is akar valójában mondani… Pedig látszott rajta, hogy most őt is megviselte ez az egész, hiszen két barátja szakított. Vagy csak beleképzelem megint a helyzetbe, hogy én vagyok mindenkinek a legfontosabb? Hogy mindenki azért van kibukva, mert én ki vagyok bukva? Ez lassan már kezd betegessé válni, mindig az hiszem, hogy én vagyok a középpontban…
- Samanta, én most komolyan beszélek… - szólalt meg Sirius, miközben kissé esetlenül átölelt. - Nagyon sajnálom, hogy szakítottatok Holdsáppal, és őszinte részvétem. De nem szabad elhagynod ennyire magad. Én régóta ismerem már, és tudom, hogy minden teliholdkor ilyen. Mert szégyelli önmagát, azt, ami. El sem tudod képzelni, hányszor mondtuk már neki, hogy minket nem érdelek a vérfarkassága, de ennek ellenére sokszor megpróbált minket is otthagyni, hogy ez igen is nagyon veszélyes, és mi lesz akkor, ha megsérül valamelyikünk… Mert ő azt nem élné túl. Nem akarja még egyszer végigjátszani azt, amit veled is.
- De engem nem érdekel… - ingattam a fejem makacsul. - Elmondtam neki már vagy ötvenszer, hogy nem érzek semmi gyűlöletet iránta, amiért megölte anyámat, mert az nem ő volt… Az igazi Remus Lupin sosem tenne ilyet, ezt nem képes elfogadni… Pedig lassan rá kellene már ébrednie, hogy semmi összefüggés nincs az ő, és a farkas tettei között… Ő sosem lesz olyan, mint a vérfarkasok nagyobb része.
- Pontosan attól tart, hogy olyan lesz - szólalt meg James. Hát ő meg nem ment ki?
Hirtelen hátrafordultam, és rájöttem, hogy az ajtó hangját nem ő okozta, hanem Remus. Ott állt meggyötörten, sápadt valójában, és engem nézett. Sirius is csak ekkor vette észre, és villámgyorsan elengedett.
- Beszéljétek ezt meg, oké? - kérdezte kedves, bátorító hangon, majd ellépett tőlem.
- Semmit nem kell megbeszélnünk, Remus döntése végleges volt, te is hallottad… - ingattam a fejemet. - Nem is kell magyarázkodnod - néztem rá a srácra, aki lázasan csillogó tekintete most az enyémbe fúródott. - Ez így neked is könnyebb lesz, hiszen nem kell minden adandó alkalommal értem aggódnod.
Nem szólt senki egy szót sem. Csak mind a hárman néztek rám, és mindhármuknak fájdalmas volt a pillantása.
- Én most megyek, és megkeresem Natiet - tettem hozzá, majd választ sem várva kirohantam a konyhából. Nem kaptam magamra még egy pulcsit, vagy kabátot sem, csak egyenesen az ajtóhoz mentem, és kinyitottam, így beengedtem azt a baglyot, ami eddig kinn kopácsolt. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, sóhajtva kinéztem az éjszakába, és szaladni kezdtem.
Azt sem tudtam, merre tartok, és hamar eltévedtem az egyforma fák között. Már nem tudtam, merről jöttem, merre tartottam, csak azt tudtam, hogy nagyon fázok, és egyre kétségbe ejtőbb gondolataim támadtak. Szinte láttam magam előtt a húgomat, aki egy fa tövében feküdt vérbe fagyva… Ez volt a második éjszakája, és valakinek vele kellett volna mennie!
Csak rohantam az egyre hidegebb éjszakában, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy követnek. Fekete árnyakat láttam elsuhanni magam mellett nem messze, és megijedtem, ezért még jobban megszaporáztam a lépteimet. Már szaladtam, és egyre csak Nataliát kerestem. De sehol sem találtam, és tájékozódni is elfelejtettem, amikor éreztem, hogy egy hideg kéz markol belém. Persze senki sem volt olyan közel hozzám, hogy ezt megtegye, de első feltételezésem ez volt. Úgy éreztem, hogy még a levegő is belém fagy, annyira hideg lett. És ekkor belémnyílalt a felismerés… Dementorok…
Első ijedtemben pálcát rántottam, a másodikban elejtettem, a harmadikban pedig futásnak eredtem. Hiszen mit kezdhetnék én itt, egyedül egy falka dementorral szemben? Hiszen még a varázsigét sem tanultam meg rendesen…
Rémülten futottam, és abban reménykedtem, hogy majd valahogy visszakerülök az erdei kis házhoz, de tévednem kellett. Semmi mást nem találtam magam előtt, csak egy kis tisztást, és ekkor beláttam, hogy semmi esélyem, túlságosan is sokan vannak, hogy el tudjak menekülni…
Az egyik csuklyás alak felém közeledett, és hörögve szippantott egyet a levegőből. Ettől még semmi bajom nem lett, de ahogyan a többi Azkaban-őr is rám támadt, egyre elhagyatottabbnak éreztem magam. Előjött bennem a Remus elvesztése miatt érzett fájdalom, keserűség, csalódás, szemeimet könnyek lepték el. Fájt a tudat, hogy ezentúl nélküle kell élnem, és eszembe jutott, hogy akár meg is halhatnék…
Elgyengülten a fűbe omlottam, és egyre csak sírtam, kiáltoztam, de ezzel a kegyetlen dementorokat nem tudtam meghatni. Fogytán volt az erőm, és az időm is vele együtt… Egyre több fájdalmas emlék tört felszínre, édesanyám sírja, maga a temetés, vagy amikor megtudtam, hogy Nataliát egy vérfarkas támadta meg, és szó sincsen kutyaharapásról, mint ahogyan azt a mugli orvosok állítják…
Hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja, és ahogyan felpillantottam három világító pálcával találtam szemben magam, de ez már nem segített. Barátaim túlságosan is későn érkeztek, már eldöntöttem, hogy hagyni fogom magam, meg sem próbálok majd ellenállni… Eszembe jutott még Remus arca, ölelése, szenvedélyes csókja, az a viharos éjszaka, amikor csak mi voltunk egymásnak, amikor egyéváltunk ő meg én… Az utolsó másodpercek, amikor még az enyémnek tudhattam, csak az enyémnek…
Éreztem, hogy valaki megfordít, hogy két síkos, csuszamlós kéz a karomra fonódik, ahogyan felfelé kezdett emelkedni a testem, és ahogyan szívem fájdalma kezd alábbhagyni… Olyan jól esett ez az érzés, már semmi sem fájt…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Cím: Harry Potter és a Félvér Herceg
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1.
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2.