Remus fejvesztve rohant az erdőben, maga sem tudta, merre tart. Kétségbe volt esve, és büntetni akarta magát, amiért ilyen ostobaságot művelt. Hiszen gondolhatott volna erre, nem lett volna szabad olyan könnyelműnek lennie, nem kellett volna csak úgy belevágni az egészbe, és akkor mehet… Nem szabadott volna belevágnia, nem szabadott volna…
Kifulladva ült le az egyik hatalmasabb fa alá, és könnyes szemekkel meredt maga elé. Vége, ezt már nem lehetett visszafordítani… Megtette, és kész. Balga módón megtette. És még a gyermekének sem tud örülni. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy miatta lesz egy ártatlan gyermek élete is megpecsételődve, hogy miatta kell majd számkivetettként élnie az egész családjának… Ez neki már sok volt, túlságosan is sok…
Kifújta magát, majd továbbindult a sötét erdőben egyre beljebb és beljebb haladva. Felismerte már a környező fákat, és a nagyobb követ, ami most az útjába került, ettől pedig megszaporázta a lépteit. Remegő kézzel törölte le arcára száradt, és még csorgó könnyeit, fejébe újabb gondolatok költöztek. Rengeteg emlék rohanta meg, többek között szomorúak, de voltak vidámabbak is. Ismerte a helyet, és valaha nagyon szerette is, de sok fájdalmas évet, és éjszakát okozott neki utána egy időben. De most ez nem érdekelte, úgy gondolta, hogy ennél rosszabb már úgysem jöhet. És ekkor, mint a mugli mesékben, filmekben elő szokott fordulni, elkezdett cseperegni az eső. Nem érdekelte, rendíthetetlenül, de remegve haladt előre a sűrű bozót között, szemeivel csak egyetlen tárgyat keresve. Már régen járt erre, nem emlékezett rá pontosan, hogy hol is van, de nem adta fel, tovább nézelődött. Szemeiből megállíthatatlanul folytak a könnycseppek, és szégyellte magát, amiért ilyen gyenge, de szerencséjére senki sem járt az erdőben, így nem kellett attól tartania, hogy meglátják.
Már lassan fél órája menetelt egyre erőtlenebbül, amikor végre meglátott egy fekete márványsírkövet, amit néhol már vastag réteggel befedett a moha. Rohanvást tette meg azt a kicsi utat, ami még hátravolt, egy pálcaintéssel letakarította a sírkövet, majd könnyezve leborult elé, és letépett egy sárgarózsát a sír mellett növő hatalmas bokorról. Megszagolta, majd letette maga elé.
- Ne haragudj rám, amiért ennyire elhanyagoltalak… - suttogta megtörölve a szemét, miközben gyengéden végigsimított az ezüst feliraton. Körmével végigrajzolta a nevet, a nevet, ami egykor oly sokat jelentett neki.
- Egyáltalán nem haragszom rád, Remus, és örülök, hogy most itt vagy! - szólalt meg egy susogó hang, amit visszhangzott az erdő. A madarak felreppentek a fákról, majd újra minden csendes lett. A férfi pár pillanatig csak nézett a sírkőre, megcsodálta a rajta végigfolyó vízcseppeket, majd átölelte.
- Annyira kétségbeestem… - folytatta csendesen, nyelve egy hatalmasat. - Elkövettem ugyanazt a hibát, amit egyszer már megfogadtam, hogy nem teszek.
- Tudom, hogy megtetted, ezt a döntésedet pedig nem értem… - A hang most kicsit közelebbről szólt, Remus pedig beleremegett. - Hiszen tudod, mennyire nehezedre esett elviselned akkor, és tudod, milyen nehezedre esik elviselni most. Nem értem, miért kínzod magad…
- Kérlek, ne nehezíts te is a helyzetemen, ne fájdítsd tovább a szívem! - esdekelt a férfi újabb könnycseppeket hullajtva. - Szeretem őt, és ezért vettem el, de hiba volt, érzem! Most pedig a leendő gyermekemet is számkivetetté tettem… - Érezte, hogy valami hideg belemar a vállába, ettől pedig rémülten megfordult.
Mögötte egy áttetsző, alacsony, tizennyolc éves forma, fiatal lány térdelt, és őt nézte.
- Soha nem hibáztathatod magadat, Remus! - mondta neki szelíden, az ő túlvilági hangján, majd elengedte, hogy ne szenvedjen az érzésétől. - Ha tényleg szereted, akkor semmit nem kell változtatnod. Legyetek boldogok, és ne félj, egyszer minden jóra fog fordulni. Ezt el kell hinned nekem.
- Elhiszem, nem is arról van szó… - motyogta megbabonázva a férfi. - Csupán attól tartok, hogy nem leszek elég erős ahhoz, hogy fenn tudjam tartani a családomat. Hiszen, nézz rám, semmit sem érek! Nincs állásom, egy vérfarkas vagyok, és azt sem tudtam elképzelni, hogy valaki valaha is belém fog szeretni!
A szellemalak elmosolyodott, az eső egyre jobban zuhogott, de ez nem zavarta egyiküket sem. Minden csendes volt körülöttük, az állatok fedezékbe bújtak, csak az esőcseppek landolása hallatszott, ahogy lecsepegnek a falevelekről. Remus is egyre vizesebb volt már, mégsem akart megmozdulni, hogy beálljon egy fa alá, vagy, hogy behúzódjon a sátorként nyújtózó rózsabokor ölébe.
- Meg fogsz fázni, Holdsáp… - szólalt meg pár percnyi hallgatás után a lány. Addigra már minden ruha átázott a férfin, de ő ezt észre sem vette.
- Engem már az sem érdekel - vonta meg a vállát, miután végignézett magán. - Tudom, hogy hibás vagyok.
- Nem mondtam, hogy nem vagy az - ingatta a fejét a szellem. - Nem akarok neked hazudni, hiszen szeretlek, Remus. De tudom, hogy ha megosztanám veled, amit tudok, akkor minden felfordulna körülötted. Nem szabad beleszólnom az élet körforgásába, csak tanácsot lehet osztanom, és az már rajtad áll, hogy elfogadod-e vagy sem.
- Elfogadom, mert mindig segítettél nekem… - suttogta a férfi hátrafésülve vizes tincseit, és letörölve még mindig potyogó könnyeit. - A legtöbb nehézségen csak veled tudtam átmenni, és mindig velem voltál a bajban. Én pedig elhanyagoltalak, több mint egy éve nem jártam erre. Nagyon sajnálom.
- Itt most nem erről van szó. - A lány mélyen a szemébe nézett, így próbálta nyugtatni. - Remus, érzem, hogy szerelmes vagy. Talán jobban, mint bármikor, és…
- Ez nem igaz! - kiáltott fel hirtelen, szinte hisztérikusan a férfi. - Soha nem leszek olyan szerelmes, mint voltam, és soha nem fogom elviselni, hogy miattam kellett meghalnod!
A szellem arca elkomorult, majd lassan elkezdett felfelé emelkedni a földről. Remus csak nézte, nem tudta, miért teszi ezt, de egyszer csak észrevette, hogy az alakja remeg, és hirtelen hatalmas fény vette körül. Ő semmit nem látott, le kellett hunynia a szemét, hogy az erős fény ne vakítsa meg, majd mikor már érezte, hogy elmúlt a „veszély”, felnézett.
A lány már ott térdelt előtte, de teljesen máshogy nézett ki. Haja sötétbarna volt, és csillogva omlott a hátára, vállára, szemei ugyancsak barnák, és szomorúan csillogtak. Ugyanaz a ruha volt rajta, amiben eltemették, de most nem tűnt annyira tisztának és újnak. Már egyáltalán nem lehetett átlátni rajta, ami arra engedett következtetni, hogy akár meg is tudná érinteni… Annyi év után újra érezhetné közelségét…
- Ezt annyiszor megbeszéltük már, Holdsáp… - suttogta a lány most már eredeti hangján. - Nem hibáztatlak, én csak rosszkor voltam rossz helyen, és döntöttem. Fájt küzdenem az életben-maradásért, ezért választottam a sokkal könnyebb halált. És azt is mondtam már, hogy nem haltam meg teljesen, a lelkemből egy darab még mindig a Földön van. A Horcrux igen értékes, ezt mindannyian tudjuk, és én nem akartam elmenni innen. De nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz így itt maradnom.
Remusnak rettenetesen fájtak ezek a szavak, de érezte, hogy a lány igazat mond. Szerette volna megérinteni, de nem merte megtenni, nehogy eltűnjön onnan, vagy semmivé váljon. Félt, nehogy keresztülnyúljon rajta. De olyan régóta nem érezte már az érintését… Öt éve történt az eset, amikor az egyik holdtöltekor kiszöktek a Tekergők, de ő valamiért nem csak az emberek iránt érzett vérvágyat, hanem nekiment mindennek, ami él és mozog, így a sólyomként felette repdeső lányt is lecsapta, és belemélyesztette a törékeny testbe minden egyes fogát…
- Akkor is én vagyok a hibás… - suttogta megtörten, miközben teljes testével felé fordult, és megtörölte a szemét. - Nem szabadott volna megengednem, hogy ki gyere te is.
- Gyerekek voltunk még, itt senki nem vonható felelősség alá. Alig töltöttem be a tizennyolcat, és mindenáron ki akartam menni Siriusékkal. Ha valaki hibás lehet, az csak én vagyok. - A lány halványan elmosolyodott. - Remus, hidd el, leszel te még boldog! Ha ez nagyon segít, a gyermek nem fog megszületni. Tudom, hogy nem szabad, és, hogy megbüntetnek érte, de elmondom, mert nem bírom nézni, ahogyan szenvedsz.
- Nem akarom, hogy miattam bajba keveredj! - ellenkezett azonnal Holdsáp, de a szellem folytatta.
- Lorennel hamarosan meg fog szakadni a kapcsolatod, de barátként fogtok elválni. A házasságodnak befellegzett, még a tegnapi veszekedésetek alkalmával. - A szellem kezén két mély karmolásnyom jelent meg, amik egyre nagyobbak lettek. - De pár év múlva újra szerelemre találsz, és ismét feleségül veszel majd valakit. Ennél többet nem mondhatok…
A sebek máshol is megjelentek, és furcsa módon vérezni kezdtek…
- Ez hogy lehet? - kérdezte döbbenten a férfi. A lány elmosolyodott.
- Úgy, hogy nem maradsz te örök életedre magányos farkas, Remus… A szerelem előbb-utóbb mindenkit megtalál, és itt te sem vagy kivétel.
- Nem, nem arra értettem! - A varázsló a kezére mutatott, mire a szellem riadtan felpattant, és letörölte a vért.
- Ez lehetetlen… Ekkora büntetést nem kaphattam… - suttogta elhűlve, miközben a sebre szorította a kezét. Zavarodott volt, nem értette miért jelentek meg rajta régi sebei, és hogy hogyan fájhat neki valami, mikor öt éve halott…
- Mi történik? - állt fel Remus is. - Túl sokat mondtál? Vagy olyat, amit nem szabadott volna? Hogy vérezhetsz?
- Nem tudom a válaszokat… - sóhajtott mélyet a lány. - Hallottam már olyanról, hogy egy szellem túl sokat kérkedett, elmondott mindent, amit az égiek megsúgtak neki, és büntetésből visszaküldték a Földre hét teljes életre. Mármint… Az emberek átlag hetven évig él, azaz négyszázkilencven évre itt ragadt… De nekem ez nem büntetés lenne, hanem inkább jutalom, ha megint élhetnék, már persze nem olyan sokáig… Nem hiszem, hogy visszaküldtek, csupán a fájdalmat akarják újra eszembe juttatni. Nem mondhatok többet.
- Nem is kell, ne sodord magad bajba - ült le újra a férfi. - Akkor azt mondod, nem szabad ezzel foglalkoznom, és hogy vége lesz?
- Nem. - A szellem visszatérdelt. - Azt tanácsolom, hogy ne emészd magad a döntésed miatt, és hogy ne te tedd meg az első lépést a válás felé. Csak annyit kérek, bízz bennem.
- Persze, hogy bízok - mosolygott rá Remus. Az ég ekkor hatalmasat dördült, egy villám pedig pontosan kettejük közé csapott le. A férfi hátrébb ugrott, egyenesen neki a sírnak. Riadtan nézte a villámcsapás helyét, és megtörölte az arcát.
- Ne haragudj, ez miattam volt… - suttogta a lány. - Lassan mennem kell, nem lehetek lent túl sokáig, mert le kell töltenem a büntetésem, amit most kaptam. Jól hittem, sokat mondtam, olyat is, amit nem kellett volna… De így legalább már nem leszel olyan szomorú, mint amikor idejöttél. És ennek örülök.
- Köszönöm! - A férfi hirtelen megérintette a kezét, és megdöbbenve vette észre, hogy nem nyúlt át rajta, hanem meg tudja simogatni. Felnézett a szemeibe, mire a szellem vállat vont, majd közelebb hajolva egy puha csókot nyomott az ajkaira.
- Van itt az erdőben egy barátom, aki tud tárgyakat mozgatni, és tanítani szokott, hogy hogyan kell úgymond szilárddá válni - magyarázta csillogó szemekkel. - Igaz, hogy még mindig nem tudok sokáig így maradni, de ez is valami, nem?
- De igen… - suttogta Remus. Tekintete kérlelő volt, ujjai még mindig a lány kezét simogatták. A lány ismét közelebb hajolt, majd lassan megcsókolta, és átkarolta a nyakát.
- Csodálatos dolog érezni téged…
- Szeretlek, Nadia… - ölelte magához a szellemet a férfi, miközben a nyakába csókolt. Kiélvezett minden egyes ezredmásodpercet, majd újra megcsókolta.
- Mindig is szerettelek, és sohasem felejtelek! - mosolygott rá a lány, majd elszakadt tőle, és újra áttetsző lett. - Ígérd meg nekem, hogy többször jösz.
- Ígérem - bólintott rá azonnal Remus, és megrázta vizes mogyoróbarna tincseit. - Te pedig azt ígérd meg, hogy tovább tanulod ezt a szilárdulósdit. Ha már nem lehetsz az enyém, akkor legalább ezt az élvezetet ne tagadd meg tőlem - mondta kérlelően, miközben megtörölte a szemeit. A szellem erőt vett magán, és letörölt egy kósza könnycseppet.
- Rendben, de most menj vissza a családodhoz, és legalább még egy kicsit legyél boldog. Ez után pedig hidd el, hogy nem maradsz egyedül. Halálod napjáig, életed utolsó másodpercéig veled marad az a nő, akit te szeretni fogsz… - Nadia arcán egy átlátszó, gyémántszerű könnycsepp gördült végig, majd lassan halványodni kezdett. - Az utolsó másodpercéig veled lesz, és ez ellen semmit nem tudsz tenni.
- Ezt most miért mondod? - értetlenkedett a férfi.
- Letelt az időm, Remus… Legyetek boldogok… Ha legközelebb jössz, én már itt fogok rád várni!
A szellem alakja felvillant, mint egy villám, majd szertefoszlott, ezüstöt porral hintve be Holdsáp alakját. A férfin minden ruha megszáradt, az eső hirtelen abbamaradt, és még a Nap is kisütött a fekete felhők közül. Még éppen látta, ahogyan Nadia arca felragyog előtte, majd egy fénynyaláb körülvette, és felszáguldott az égbe, keresztülvágva egy sötét esőfelhőn, majd végképp eltűnt az erdőből. Remus felállt, egy csókot nyomott a rózsára, majd szépen elhelyezte a sír előtt, és elhoppanált onnan. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Cím: Harry Potter és a Félvér Herceg
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1.
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2.