Szokásos helyén, a fekete bársonnyal borított trónszékén ült, keresztbe tett lábakkal. Extra nagy méretű vörösre festett körmeivel egyre türelmetlenebbül dobolt az egyik karfán, és szintén vörös szemeivel a viszonylag nagy tölgyfa ajtót fürkészte, ami a folyosóról tróntermébe vezetett. Az ajtót, ami szűk tíz perc múlva végre bizonytalanul kinyílt, és egy alacsony, görbe hátú férfi jött be rajta sietős léptekkel. A trónszéktől pár méterre megállt, és két térdére ereszkedett. Fejét olyan mélyre hajtotta, hogy hátulról nézve szinte csak a nyaka tetejét lehetett látni. A férfi miután elhelyezkedett, várt.

Assesina tekintetét az előtte térdelő férfin nyugtatta. Kegyetlen fényű szemeiben harag parázslott. Feszült csend volt. Az alacsony alak nem mert megszólalni, Assesina pedig várt. Attól a ténytől eltekintve, hogy a férfi a földet bámulta, mondhatni, hogy farkas szemet néztek egymással. A térdelő alak gyors belső tépelődés után végül megszakította a csöndet:

- Úrnőm, azért jöttem, hogy...
- Késtél - vágott közbe a nő, és elengedte füle mellett a férfi megkezdett mondatát. A kis alak rögtön befogta a száját, és remegni kezdett.

Assesina hangja mindennél jegesebb és érzelemmentesebb hang volt. Még soha senki nem hallotta máshogy megszólalni.
Keveset beszélt, de jókor és jót mondott, mindig megfelelő hatást keltettek a szavai.

- Bo... bocsásson meg nekem, Úrnőm... csak... történt egy ki... kis galiba... - dadogta a félelemtől el-el csukló hangon a térdeplő férfi. A trónszékben ülő nő vetett rá ugyan egy szánakozó pillantást, de úgy tűnt, hogy több megrovást nem akar tenni a férfinek a tíz perces késése miatt.

- Jelentést - adta ki a parancsot.
- Úrnőm... A Roxfortban a héten bevezetésre került a fajelmélet tantárgy, az ön nővére elvállalta a tárgyat.
- Tovább - mondta Assesina.
- A két halálfalót megkorbácsoltattuk, akik tegnap nem térdeltek le ön előtt... ahogy kérte. Az egyik belehalt a fájdalmaiba.
- Melyik? - kérdezte a nő, és az előtte térdelő kis férfi örült neki, hogy Úrnőjét érdekli, amit mond. Legalábbis ő azt gondolta, hogy ez így van.
- Yaxley, Úrnőm.

Assesina nem mondott semmit ezután, így hát a szolgája vette a bátorságot, és folytatta a jelentést.
- Úrnőm... Sikerült kiderítenem, hogy kinek a kémje volt a Minisztériumban elfogott házimanó. Egy bizonyos Sirius Blackké... Feltételezem nem ismeri.
- Te mégis mi jogon feltételezel rólam bármit is?! - emelte fel hangját dühösen Assesina. A férfi olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta.
- Elnézést... Könyörgöm, bocsásson meg nekem! Többet nem hibázok, ígérem... ígérem Önnek - könyörgött már sírva a kis alak.

Assesina egy lassú mozdulattal kezébe vette pálcáját. Ezt a térdelő nem láthatta, mivel feje még mindig le volt hajtva.
- Avada Kedavra! - hallatszott ugyanolyan színtelen és jeges hangon az átok a nő szájából, ahogy korábban a "Késtél" szó is. A zöld fénycsóva suhanása csak egy pillanatig tartott. A férfi térdelő pozícióból az arcára esett, és nem mozdult többé.
- Többet valóban nem fogsz hibázni.

- Pexelon! - kiálltott a vámpírok királynője, mire egy kis házimanó érkezett meg a terembe egy hátsó ajtón át. A nő nem várta meg a manó köszönését, sem azt, hogy a kis lény letérdeljen, csak kiadta a parancsot: - Takarítsd el!
Talán ha más szájából hallotta volna a manó ezt az utasítást, akkor visszakérdezett volna, hogy mégis mit. De most elég volt a hullára tekintenie, máris tudta a dolgát.

Miután Assesina egyedül maradt, felállt a trónszékéből, és az ablakhoz sétált. Tempója egyenletes volt és megfontolt. Vörös szemeivel a sötét erdőt fürkészte, amire kilátása nyílt a helyiségből.
- Te, Black...? Pont te kémkedsz utánam? - mondta félhangosan magának. - Mindig is bátor voltál, de ez már fafejűség... Hamarosan újra találkozunk, életem... és arról biztosíthatlak, hogy ezt a találkozást nem fogod egyhamar elfelejteni.