Még csak a harmadik emeleti folyosón jártunk.
Messze volt még a Szükség Szobája, én pedig már most baromira untam ezt a rohadt caflatást... Mit lehet benne szeretni?! Most úgy őszintén... Ezt egyébként Saisától is szívesen megkérdeztem volna, csak nem akartam, hogy megint megharagudjon rám... Akkor talán nem jönne még négy folyosón át velem... Amilyen kis liba simán megtenné, hogy itthagy a szinte korom sötét folyosón.
Negyedik emelet. Ő, amilyen szerencsétlen rögtön nekiment valamiféle lovagi páncélnak... Akkora zajt csapott vele, hogy még az én fülem is kiakadt tőle, és ami a legbosszantóbb, hogy ezt pont Friccs szobájától öt méterre kellett csinálja...
Most aztán futás.
Mindketten berohantunk egy közeli tanterembe, mivel már hallottuk is a vén macskabuzi csoszogó papucsainak hangját... Kurva mérges tudok lenni ilyenekért Saisára... Hogy lehet valaki ennyire kétbalkezes...?! Most, hogy jobban belegondolok nem is csodálkozom rajta, hogy annyiszor lebukott már. Jellemző.
Pár feszült pillanat elteltével hallottuk (és láttuk), ahogy Friccs visszamegy a szobájába, így hát újra kijöttünk a tanteremből a folyosóra. Út közben elértünk a mellettem haladó lány "kedvenc ablakához"... Basszus, hogy lehet valaki ennyire szánalmas?! Kedvenc ablak... Na jó, inkább már nem is mondok semmit. Még jó, hogy Saisa nem ért a legilimenciához, mert akkor már nagyon rég óta mástól kéne szereznem a heti adagom...
Na szóval odaértünk ahhoz a bizonyos ablakhoz. Itt (természetesen) meg kellett állnunk... Ő beült az ablakpárkányba, és kifelé bámult. Mivel mást nem igazán tudtam csinálni végül én is odaültem mellé.
Be kell látnom (ritka pillanat!), hogy innen tényleg szép a kilátás. Persze engem a természet, kilátás, állatok meg hasonló dolgok nagyon nem hatnak meg... Most is kb. öt percig néztem a tájat (de lehet, hogy annyi se volt), aztán már szóltam is neki:
- Tovább mehetünk?
Láttam rajta, hogy valami nagyon mély elmélkedésből szakíthattam ki a kérdésemmel. Nem baj, le van szarva. Nekem kell a vér.
Ötödik emeleti folyosó.
Semmi extra. Azon kívül, hogy lerohad a lábam. Egyre szarabbul vagyok, már nem csak a vér hiányzik de egy cigire is igazán rágyújtanék. De idebent a kastélyban nem lehet... Rohadt szabályok... Persze a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, de ez most ide nem passzol, ugyanis a suliban füstjelző van... Nem tudom ki találta ki ezt a szarságot, de azt legszívesebben megajándékoznám pár Cruciatusszal... Még hogy füstjelző...
Hatodik emelet.
Már csak egy szint, és odaérünk a tervezett célomhoz. Addig persze még vagy tíz perc van, de én már most a pálcámon tartom a kezemet, hisz nem véthetek semmilyen hibát. Na nem mintha jellemző lenne rám hibákat véteni... Már mondtam, hogy jó boszorkány vagyok. Mondjuk a jó az két értelmű szó... Nem úgy vagyok jó boszorkány, hogy kedves meg hasonlók, hanem úgy, hogy ügyes... Bár gondolom ez már számotokra is kiderült. Sebaj, a gyengébbek kedvéért azért elmondtam.
Hetedik emeleti folyosó.
Végre itt vagyunk. Hamarosan elhaladunk a szoba előtt, addigra ki kell találnom egy profi kérést... Áh, már meg is van.
Kb. a folyosó felénél megláttam jobb oldalon egy táncoló trollokat ábrázoló faliszőnyeget. Itt vagyunk.
Kell nekem egy olyan hely, ahol bármennyi vért lehet venni egy boszorkánytól - gondoltam magamban. Persze egy darabig még tovább mentünk, hisz Saisa nem tudta mire készülök... A kis naiv.
Amikor már kb. három méterre mentünk a faliszőnyegtől hirtelen (de nem meglepő módon!) hangokat hallottunk a hátunk mögül. Mikor odanéztem önelégült mosoly futott végig az arcomon, de aztán észbe kaptam és gyorsan el is tüntettem az árulkodó érzelmeimet, hogy nehogy bármit is észrevegyen a "barátnőm".
Bamba fejjel bámult rám, én pedig megpróbáltam értetlen pofát vágni.
- Most meg miért került oda az az ajtó? - mutatott a faragott mintás fára a falban.
- Nem tudom...
- Kívántál valamilyen helyet?
- Nem... - hazudtam. Tényleg, a hazugság nekem szerintem különösen jól megy. Bár bevallom teljesen feleslegesnek tartom a hazugságokat, legfőképpen a kegyes hazugságokat... Legyünk őszinték, ki nem szarja le, hogy kit/kiket bántunk meg vele?! Na és... nagy cucc. Fő az őszinte véleményalkotás.
Közelebb mentünk az ajtóhoz.
- Szerintem menjünk be - sürgettem őt.
- Ő... biztos?
- Félsz? - kérdeztem gúnyos mosollyal.
- Nem - jelentette ki határozottan, bár reakciói elárulták őt...
Kezemet a nagy rézből készült kilincsre emeltem, majd lenyomtam, és lassan mind a ketten besétáltunk a Szükség Szobájába.
A szoba most - ahogy kértem is - úgy nézett ki mint valamiféle orvosi szoba. Volt a közepén egy nagy fehér ágy, mellette pedig egy kis asztalka, tele injekciós tűkkel.
A falak, ahogy az ágy is, fehérek voltak, a talajt lambéria borította.
Tökéletes.
Magam elé tereltem Saisát, és miközben ő mit sem sejtve nézelődött és jobban szemügyre vette a dolgokat én elővettem a varázspálcámat, és rá szegeztem.
Hamarosan hátra fordult, amikor megunta a nézelődést. Nagyon megijedt a rá szegeződő pálcától és ettől az egész helyzettől is. Félt tőlem. És nincs egyedül. Szinte minden roxfortos fosik tőlem, egyedül a haverjaim nem. Pedig nekik is kellene, mert ahogy most Saisát úgy őket is bármikor hátba támadnám.
Na jó, talán kivétel Draco. Őt bírom még úgy ahogy a legjobban, ezért nincs rá okom, hogy rosszat tegyek vele... De egyébként őt is simán képes lennék bármikor megölni, ha a helyzet úgy kívánja. De nem kívánja úgy.
Miközben Saisa már egészen a falig hátrált én egyre közelebb mentem hozzá. Persze a kezében már ott volt a pálca, de a remegésétől még célozni sem tudott volna... Meg amúgy is, mit számít nekem egy pálca? Párbajban senki nem győzhet le.
Senki? Kérdezhetitek most. És tényleg senki... Maximum egy döntetlen párbajom lenne, az is Voldemorttal... De én tőle sem félek. Semmitől sem félek. Ő csak egy kopasz kis orrnélküli félvér senki, semmi több...
- Mi... miért szegezed rám azt a pálcát? - kérdezte a falnak feszülve, mert már csak kb. három méterre voltam tőle.
Nem válaszoltam, csak gúnyosan mosolyogtam, amitől ő még jobban megrémült. Én pedig, mint a kiéhezett vad érezve a vér szagát megindítottam a támadásomat:
- Capitulatus! - üvöltöttem, és neki ideje sem volt reagálnia. Arcára hihetetlen rettegés ült ki, amikor pálcája tőle több méterre repült.
Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit tegyen, hogyan meneküljön. És az is látszott rajta, hogy kezd leesni neki, hogy mi ez a szoba és miért szegezek rá pálcát...
- Lessa, nézd... én... én... adok neked vért... Odaadom a jövő heti adagodat is... kérlek... - mondta remegve kérlelő tekintettel, de én továbbra is csak gúnyosan mosolyogtam, hisz fejemben egy újabb, sokkal gonoszabb ötlet furakodott be. Kis tervmódosítás. De mielőtt még ezt megvalósítanám, szórakozok egy kicsit.
- Azt akarod, hogy ne bántsalak? - kérdeztem ravaszul. Persze, hogy azt akarja, de majd meglátjuk mit kap helyette...
- Igen, igen...
- Nos, akkor térdelj le elém, és nem bántalak - mondtam rettentő gonoszan, majd ravasz szemeimmel Saisát fürkésztem.
Ő egy darabig gondolkodott, de aztán a félelemtől megtette amit kértem, és letérdelt elém.
Hihetetlenül jó érzés volt, ahogy előttem térdelt. Éreztem, hogy erősebb vagyok nála, hogy megalázkodik előttem, és hogy nem bír velem. Azt hiszem, új "függőséget" szereztem, méghozzá a hatalomvágyat: azt akarom, hogy mindenki így térdeljen és alázkodjon meg előttem.
- Most... most már ugye elengedsz? - szakított félbe gondolkodásomból. Hogyisne... még szép, hogy elengedlek kicsi Saisa... De azt nem mondom meg, hogy hova...
Nem válaszoltam neki, csak megint ravasz mosolyt eresztettem felé.
Kis idő elteltével, amikor már eléggé beértem azzal, hogy előttem térdepel és meguntam a dolgot újra elővettem a pálcámat és rá szegeztem. Egész közel hozzá, a torkához.
- Mi... mit akarsz csinálni? - kérdezte, és félelme külön élvezetet nyújtott. Még képes lettem volna szórakozni egy kicsit vele, de nem tehettem, a "vérösztönöm" mást sugallt. Már nem bírtam magam türtőztetni, most már végbe kell vinnem ördögi tervemet.
Fejét egyre hátrébb döntötte, hogy ne érjen hozzá a pálcám, de én továbbra is a nyakához nyomtam.
Még egy utolsó, könyörgő tekintettel nézett rám, de engem ez nem tud meghatni.
- Ég veled, Saisa...
oOo
Elkövettem életem első gyilkosságát. Nagy élvezet volt, kifejezetten jól esett a gyilkolás. Sőt, elhatároztam, hogy ha lesz lehetőségem, akkor még máskor is fogok gyilkolni... De nem most, és nem így.
Most a vér a legfontosabb, amiből még mindig nem kaptam.
Saisa hulláját ráfektettem a szoba közepén lévő fehér ágyra. A teste már enyhén hűvös volt, a tekintete üveges, keze erőtlenül hanyatlott le az ágy széléről.
Odanyúltam az egyik injekciós tűért, és határozott mozdulattal bele szúrtam.
Vágyakozó tekintettel kísértem végig a vér útját a testéből a kis fiolába, majd a fiolából az üvegbe, amibe később beletöltöttem.
Le fogom csapolni. Tudom, ez idióta kifejezés, de nem baj. Most hogyan kéne nevezzem akkor ezt a műveletet? Az összes vérét kiszivattyúzom ernyedt testéből, aztán majd egy megkötő és tartósító bűbájjal elraktározom itt, hogy bármikor ihassak belőle. Annyit, amennyit akarok. Ez a vérmennyiség akár egy fél hónapig is elég lehet. Aztán ha elfogy, majd megölök még egy diákot... Most már átszakadt a gát köztem és a gyilkosság közt, bármit megtehetek. Persze arra figyelnem kell, hogy le ne bukjak, de megígérhetem, nem fogok.
Két óra kemény munka után Saisában már semmi vér nem volt, így hát letettem a tűt a kezemből, és megtöröltem izzadt homlokom. Elégedetten vettem szemügyre munkám gyümölcsét, a több mint hét liter vért.
Nekiestem az egyik üvegnek, és mohón nyelkedtem az émelyítő italt. Mohóságom következményeképp az egész ajkamon csorgott le a vörös lé... Tudom, hogy ez undorító, de engem nem zavar. Ki nem szarja le, hogy az ajkamon mennyi folyik le, ha egyszer a nyelőcsövömön dupla annyi? És csak az számít, hogy ez az éltető nedű most végre itt van a kezemben, és az elkövetkezendő időszakban mindig a rendelkezésemre áll majd. Megnyugtató tudat.
Mikor végeztem az italozással úgy gondoltam, hogy ideje lesz visszaindulni a klubhelyiségbe, mert már hajnali négy van. Az pedig nagyon nem tenne jót, ha bárki is meglátna, vagy megtudnák, hogy ma nem is aludtam a hálókörletemben. Hisz biztos keresni fogják Saisát... Csak az a "baj", hogy már soha nem bukkannak a nyomára.
Gúnyos mosollyal léptem ki a hetedik emeleti folyosóra egy kis üveg vérrel a kezemben.
Nem, már nem akarok belőle többet inni, ez most másra kell. Egy kicsit szórakozok, ha már ennyit dolgoztam az éjjel.
oOo
Ott álltam a Griffendél klubhelyisége előtt, teljesen önelégült arccal, a vérrel a kezemben. Közelebb sétáltam a kövér dáma képéhez, aki éppen aludt. A dáma mellett egy nagy üres falfelület volt, így hát azt céloztam meg.
Újjamat beledugtam a vérbe, és elkezdtem a falra írni.
Tíz perc sem telt el, és teljesen kész voltam. A vér elfogyott, így hát eltüntettem a nyomokat magam után, és elindultam a pince felé...
oOo
Még csak öt óra volt, de már nem akartam aludni. Csak feküdtem az ágyamon, kezeimet a tarkómra tettem, és gondolkodtam.
Ma minden jól sikerült... Megvan a vér, megvolt az első gyilkosságom, és még a griffendéleseket is megszívattam valamennyire.
Jut eszembe, remélem a hullák nem lesznek hamar büdösek a haláluk után, mert én otthagytam a vér mellett Saisa holttestét is. Jó, most mit csodálkoztok?! Hova vittem volna?! Mégse húzhatom végig a Roxforton...!
Na nem baj, majd ha már nagyon bűzlik, akkor eltakarítom onnan valahogy. Nem gond.
Most pedig lazuljunk... Apropó lazulás, most jól esne egy cigi. Viszont ma már nem szaladgálok sehova sem, eleget mászkáltam éjjel a kastélyban... Majd holnap éjjel lemegyek a tölgyhöz, és bepótolom a cigarettával kapcsolatos lemaradásom.
Tök fasza ez az egész helyzet... Hihetetlenül boldog és önelégült vagyok, és büszke is valahol, hisz hány tizenhat éves lenne képes ilyen hidegvérű gyilkosságra, mint amilyet este én csináltam?
Most semmi sem ronthatja el a kedvemet.
oOo
Másnap reggel a griffendéles diákok egy szörnyű sikításra ébredtek fel. Lerohantak hálókörleteikből a klubhelyiségbe, de amikor odaértek látták, hogy ott minden rendben van.
De hát valahonnan innen jött a hang - gondolták, és tolongva másztak ki a portrélyukon, hogy megnézhessék, mi történt.
Ahogy fokozatosan értek ki úgy halkult el a zsivaj is, mindenki arcára döbbenet ült ki, egyedül csak a kövér dáma sápítozott.
A tolongó diákok között ott volt Ron és Hermione is, de ők még csak most értek a helyszínre, mert éppen fürödtek (nem együtt!). Hermione igyekezett utat törni magának, de amikor ez végre sikerült, akkor már eléggé megbánta, mert ő is megijedt a szeme elé tárulkozó látványtól.
Ugyanis a dáma melletti üres falra vérrel a következő volt felírva: "Elkövettem életem első gyilkosságát. Most ti következtek, griffendélesek."
És elárulom, a második mondatban nem kevés igazság bújt meg... ;) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Cím: Harry Potter és a Félvér Herceg
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1.
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2.