Csak néztem és néztem, ahogy a két évfolyamtársam lassan süppedt a homokba... Kiabáltak, visítottak, sírtak és kapálóztak, de ez mind nem ért semmit.
Amíg vártam, hogy nyakig süllyedjenek csak ültem ott a széken és mosolyogtam. Egy pillanat erejéig átfutott az agyamon, hogy miért is csinálom ezt, de ez mondom, csak egy fél másodpercnyi ideig tartott.
Pár perc... Ennyi volt az egész, s már a nyakukig belepte őket a szemcsés anyag. Puha volt és tudtak benne mozogni, de mégsem engedte el őket. Én vigyorra húztam a számat és feléjük indultam.
Miközben haladtam kivettem a combfixemből a családom örökségét, azt a bizonyos kést...
Először a lányt céloztam meg, felé mentem. Remegett. Nyomorúságos helyzetben volt.
Én a magam részéről mellesleg imádom nézni azt, ahogy valaki az életéért harcol, pedig tudja, hogy minden hiába...
Lassan közeledtem Ginny felé a fém tárggyal a kezemben, s neki halk sikoly hagyta el a száját.
Én már nem akartam beszélni velük, csak megölni őket és újra vért inni, de Potter máshogy gondolta:
- Te ölted meg Saisa Readet is, igaz?
A fiú hangja dühös volt, a homlokán pedig izzadtságcseppek gyöngyöztek.
Én erre nem mondtam semmit, csak az egyik szekrényhez léptem.
Kezemmel a rézből készült gombhoz értem, és lassan elfordítottam. Ahogy a szekrény ajtajai széttárultak úgy egyre tisztábban lehetett látni a volt barátnőm holttestét...
Potter felhördült amikor meglátta a már-már foszló női testet, Weasley pedig mintha elájult volna egy pillanatra, bár kis idő múlva újra magához tért.
Miután láttam, hogy sikerült elérnem a kellő hatást és éreztem megrökönyödésüket becsuktam a szekrényt, majd újra folytattam utamat Ginnyke felé. Ekkor hirtelen, fogalmam sincs honnan egy sárgás fényesség tárult a szemem elé, s én már nem voltam magamnál.
oOo
- Keljen fel, Miss Catwriter! - hallottam egy idős, kicsit rekedt hangot magam mellől. Kinyitottam a szememet, és nem akartam hinni a látványnak, mivel Dumbledore-t pillantottam meg. Gyorsan felültem, majd szétnéztem, mert még azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
A helyiségben volt egy íróasztal, sok régi szekrény, érdekes tárgyak (amikről még én sem tudtam, hogy mik lehettek) és egy madár is, egy főnix. Most már biztos, hogy az igazgató irodájában vagyok.
Eddig egy kanapén feküdtem, de most fel kellett kelnem a meglepettségemtől és a hihetetlenkedésemtől.
Mi történt? Hogy a jó büdös francba kerültem ide?! És mi lett Potterrel meg a barátnőjével?! Az utolsó amire emlékszem egy sárga fényesség volt, és innentől minden kimaradt...
Megpróbáltam észhez térni, összeszedni magamat, és higgadt fejjel gondolkodni. Közben lepleztem ingerültségem.
- Mi történt? - kérdeztem végül az öregtől, aki miután felébredtem az asztalához ment, és egy pergament kezdett írni. A kérdésemre felnézett a munkából.
- Biztos tudni akarod?
Idegesen bólintottam.
- Miután Harryt és Ginnyt csapdába ejtetted a homokban már a sikerre számítva közeledtél feléjük egy késsel. Jó terv volt a részedről, elismerem, viszont elkövettél egy gyermeteg és súlyos hibát. Nem vetted el a pálcáikat.
Bassza meg a jó büdös kurva fasszopó Isten! Igaza van a vénembernek! Tényleg nem vettem el tőlük! Hogy lehettem ennyire bolond?! Hogyan véthettem ilyen hibát?! De hát én azt hittem, hogy a homokon át nem lehet varázsolni...!
- Rosszul hitted - mondta Dumbledore. - Úgy néz ki nem figyeltél eléggé az SVK tanárodra. Bár jobb is, különben már Harry és Miss Weasley rég halottak lennének.
Kiolvasta a gondolataimat. Hát ez kész... Mindent elszartam. Mindent. Egy olyan hibával, ami a leglehetetlenebb... Amit még egy elsős sem követne el... Nem vettem el a pálcájukat.
- Mondja már el részletesen, hogy mi történt!
A professzor kicsit ideges volt, és látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy folyton félbeszakítják a munkájában, de azért nekikezdett:
- Harry rád szórt egy főbenjáró átkot, az Imperiust. Tiltott varázslat, de az élete megvédése érdekében tette, így elfogadható. Az volt az a sárga fény, ami eltalált téged. Ezután rávett, hogy szabadítsd ki őket a homokból. Később elkábított téged, és szólt nekem, hogy mi történt. Eltemettük Saisát, aztán idehoztunk. És most ébredtél fel.
Mindennek vége. Tud Saisáról, tud a másik kettő gyilkossági kísérletemről, sőt még akár a véres edényeket is megtalálhatta és így azt is sejtheti, hogy vért szoktam inni...
Most mihez kezdjek?
Ott és akkor az igazgató irodában kezdtem nagyon rosszul lenni. Még soha nem féltem ennyire, mint most... Eddig nem is voltam egy ideges típus, de most borzasztóan kétségbeestem.
- Most mi lesz? - kérdeztem Dumbit. Belülről remegtem, de a hangomat még most is határozottnak akartam feltüntetni.
- Természetesen eltanácsoljuk önt a Roxfortból. Továbbá gyilkosságot követett el, így most írok egy levelet a szüleinek és a Minisztériumnak.
- Tessék? Azkabanba akar küldeni?
- Nos, erről nem én döntök, hanem majd a tárgyalásán dől el. Most kérem menjen, csomagolja össze a holmijait, aztán pedig hazahoppanál a szüleihez. Amíg a bírák nem döntik el, hogy mi legyen a további sorsa, addig náluk lakik újra.
- Rendben - mondtam keserű szájízzel majd elindultam a hálókörletem felé.
Remegve rohantam végig a folyosókon, az agyam csak úgy zakatolt...
Már késő a hibámon rágódni, úgysem tudom visszacsinálni. Kell valami jó terv, mielőtt még elvinnének... Nem zárhatnak Azkabanba! Nem... Ott minden bizonnyal megőrülnék... Bassza meg, most mi a faszt tegyek?!
Miközben a bőröndömbe dobáltam bele a holmijaimat folyamatosan gondolkodtam a továbbiakról. Valami tervféle már kezdett körvonalazódni bennem, de vagy ezer helyen megbuktatható ötlet volt... Mégis, nincs más lehetőségem.
Miután összepakoltam a cuccaimat becsuktam a bőröndömet, majd magamra szórtam egy nyugtató bűbájt, hogy az igazgató és a szüleim előtt leplezni tudjam majd ingerültségemet. Így már nem remegtem.
Rászórtam a bőröndömre egy lebegtető bűbájt, majd elindultam a klubhelyiség felé. Egy pillanatra megálltam a hálókörletem ajtajában, és mélázva néztem vissza rá... Ide már soha többé nem jöhetek vissza. Most tényleg vége.
Nem vagyok az a csöpögős fajta, és nem is akartam még jobban elszomorodni, ezért sietősebbre vettem a tempómat. A klubhelyiségben meg sem álltam, csak átfutottam rajta mint valami őrült. Nem akartam látni, azt nem bírtam volna elviselni.
Most döbbentem csak rá, hogy mennyire kötődöm ehhez az iskolához... Most. Amikor már késő.
Hiába, ezt már nem bírtam megállni, és egy kósza könnycsepp gurult le a szememből. Éreztem, hogy ezt az egyet még ezer tudná követni, de most nem gyengülhettem el. Ezután jön még csak az életem java, a gondok nagy része, most kell a legerősebbnek lennem.
Dumbi a szobáját őrző kőszörny előtt várt rám. Az arca komor volt, s ez még jobban zavart.
- Végre, hogy megérkezett, Miss Catwriter! Jöjjön utánam, megmutatom a helyet ahonnan már nyugodtan elhoppanálhat.
Úgy tettem, ahogy mondta, követtem minden lépését. Csak kb. negyed órát gyalogoltunk, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt az, ahogy láttam az immáron csak volt iskolámat egyre távolodni...
Egy kis tisztásra értünk. Az egészet fű borította, körben fákkal. Csodálkoztam rajta, hogy eddig nem ismertem ezt a helyet, mert igazán elnyerte a tetszésemet.
- Innentől már nincs életben a hoppanálást gátló bűbáj, most már mehet. Ismétlem, a szüleinél várakozzon ameddig nem kap további értesítést - mondta a professzor, majd sarkon fordult, s már indult is vissza a kastély felé elköszönés és minden egyéb nélkül.
Egyedül maradtam. Ennél jobb és felelőtlenebb dolgot még maga Dumbledore sem csinálhatott volna. Itt hagyott teljesen egyedül, ez nagy szerencse. Így a tervem egyik részét már most sikerülhet megvalósítani. Persze most már tanulva a korábbi kudarcomból (amit nagyon nehéz bevallanom) nem veszem olyan biztosra a sikert.
Elszívtam nyugtatásképpen ott a réten vagy öt szál cigit, és csak aztán indultam el a visszaúton. Még szerencse, hogy megjegyeztem, hogy merről jöttünk, mert így könnyedén visszatalálhatok a vadőrlakhoz. Igen, oda készülök, bár tudom, hogy ezt még nem említettem. Nem baj, nektek úgysincs ehhez semmi közötök.
oOo
- Alohomora! - mondtam ki csendesen a varázsigét, és nyitottam be Hagrid házába. Odabent félhomály volt, ez nyomasztott egy kicsit. Meglepettségemre maga a vadőr nem volt bent a házában, pedig én biztosra vettem, hogy itt lesz. Sebaj, annál könnyebb.
Bezártam magam mögött a hatalmas ajtót, majd elkezdtem keresgélni a szobában. Ez a "keresgélés" csak kb. negyed percig tartott, hisz egy öt méteres óriáskígyót nem nehéz észrevenni egy ilyen kicsit helyiségben, mint ez a "ház". Ha ezt annak lehet nevezni.
Igen, Naginiért jöttem. Félreértés ne essék, utálom ezt az ócska kis dögöt, főleg az miatt, mert megmart a múltkor, de most nagy szükségem van rá, és hasznot hozhat nekem.
Na akkor most azt hiszem ideje, hogy ti is megismerjétek a tervemet. Ellopom Hagridtól Naginit, aztán hazamegyek. Persze eszem ágában sincs megvárni, hogy az Azkabanba dugjanak! Megkérdezem a szüleimet (akik nem halálfalók, de Voldemort pártiak), hogy hol tartózkodik most a Nagyúr és a csatlósai, és oda megyek. Visszaadom neki ezt a hűséges kis kígyóját, és ő ezért cserébe majd megvéd engem a Minisztérium embereitől. Nem nagyszerű terv? De, persze, hogy az. Hisz tőlem származik.
Bevallom, kicsit féltem az állattól, mert hát legutóbb is megmart, de ezt a félelmemet le kellett gyűrnöm. Újra közelebb mentem az immár idegesen fújtató Naginihez, és koncentrálni kezdtem, majd párszaszóul ezt mondtam neki:
- Kérlek, ne bánts és ne félj tőlem, bízz meg bennem. Visszaviszlek a gazdádnak.
A kígyó összeszűkítette kissé a sárgás szemeit, majd ezt válaszolta:
- Nem szívesen, de nincs más lehetőségem.
Ez megnyugtató válasz volt, mert legalább ő együttműködik velem.
Ekkor azonban hangokat hallottam a hátam mögül, majd rá egy másodpercre kinyílt a vadőrlak ajtaja, és én Hagriddal találtam szemben magamat.
A nagy melák meglepetten nézett rám, és nem is sejtette, hogy rosszat akarok.
- Miss Catwriter, maga meg mit keres itt? - kérdezte még viszonylag kedves hangon. Az esernyőjét sem vette elő. Én azonban észnél voltam és cselekedtem.
Amilyen gyorsan csak lehetett előkaptam a pálcámat, majd a meglepett vadőrre szegeztem és elkiáltottam magam:
- Semptumsempra!
Hagrid a felsőtestéhez kapott, de már nem tudott mit tenni. Egészen a nyakától a hasa aljáig felhasadt a bőre és ömleni kezdett belőle a vér. a földre hanyatlott és ott vinnyogott, de engem ez most nem érdekelt.
Egyébként ezt a varázsigét még Draco tanította nekem. Basszus, Draco... Ő nem is tud semmiről, és el sem búcsúztam tőle. A kurva életbe! Na mindegy, nincs időm ezen rágódni.
Pálcámat Nagini felé fordítottam, majd rászórtam egy lekicsinyítő és egy kiábrándító bűbájt, és a tenyeremben fogva indultam el a kijárat felé. Az utat eltorlaszolta a már eszméletlen, de még mindig vérző és immáron vérben úszó vadőr. Pálcámat sietősen szegeztem rá:
- Exmemoriam!
Ezzel bebiztosítottam, hogy ez a nagy tulok senkinek ne mondhassa el, hogy ki tette vele ezt a "szörnyűséget". Az ajtóból még visszanéztem, hogy mindent elintéztem-e, majd futva indultam vissza Naginivel a kis tisztás felé.
oOo
- Hogy lehettél ennyire felelőtlen kis kurva, hogy az iskolában öltél meg valakit?! Kicsaptak te liba! Az egész családunkat szégyenbe hozod! A Catwriterek közül eddig még mindenki kijárta az iskolát! - dühöngött Mrs.Catwriter, az anyám, ahogy elolvasta Dumbicsek levelét. Már cseppet sem vettem magamra amiket mondott, megszoktam tőle, hogy olyan amilyen. Csak unott pofát vágva hallgattam a süket dumáját, majd amikor már végre befogta azt a nagy pofiját egy pillanatra, akkor ennyit mondtam:
- Hol van Voldemort Nagyúr?
Anyám tökre meglepődött, és még dühösebb lett, hogy nem is azokra a dolgokra reagálok amiket ő hablatyol, hanem egy teljesen más témát hozok fel.
Dühösen fújtatott, a feje vörös volt. Úgy nézett ki, mint valami dilis pulyka. Erre a gondolatra elkacagtam magam.
- Mi a francon röhögsz?! - kiáltott rám.
Abbahagytam a nevetést, de nem miatta, hanem csak azért, mert meguntam. Nem fontos dolog, de azért nem ugyanaz. Mindenkinek éreznie kell, hogy nekem senki nem parancsolhat, még az anyám sem. Senki.
- Hol van Voldemort Nagyúr? - ismételtem meg a kérdésemet most már komolyabban.
- Mi közöd van neked ahhoz, hogy hol van?! - kérdezett vissza valamivel halkabban az iménti kiabálásánál.
- Drága anyucikám, nem gondolod, hogy megvárom amíg elvisznek az Azkabanba, ugye?
A becézést hallva dühösen felszisszent, majd ezt mondta:
- Minek mennél te hozzá? Nincs szüksége rád... Vagy talán azt hiszed, hogy a halálfalójának fog bevenni egy kicsapott tizenhat évest?
- Te hülyébb vagy, mint gondoltam... Nem akarok a halálfalója lenni, csak... Csak. Neked ehhez semmi közöd. Annyit kértem, hogy mondd el, hol keressem.
Jaj, mellékes infó: nem meglepő, hogy anyámat lehülyéztem, mondtam én már rá sokkal durvábbakat is.
- Nem mondom el - akadékoskodott az anyám továbbra is.
Ekkor elővettem a pálcámat és rá szegeztem, egész közelre toltam a nyakához.
- Ne feledd, öltem én már embert is!
Erre ő csak egy fintort vágott, majd idegesen ellökte a kezemet amivel rá szegeztem a pálcámat, és elfordult tőlem.
- Piton házában szálltak meg egy kis időre.
- Kösz az infót, édesanyucikám - mondtam gúnyolódva mosollyal az arcomon, majd nyomtam egy hatalmas rúzsos puszit az arcára.
Nem szeretetből, csak bosszantás gyanánt.
Ezután pördültem egyet, és hangos pukkanással eltűntem kezemben Naginivel.
oOo
Egy nagyon elhagyatott és koszos mugli utcán értem földet. A lehető legrosszabb környék volt, soha nem laktam volna itt. A házak ablakai be voltak deszkázva vagy el voltak törve, a sövények néhol már olyan szinten elburjánoztak, hogy még magát a házat is alig-alig lehetett észrevenni. Az utca felett egy hatalmas malom tornyosodott fenyegetően a lakók felé.
A Fonó sorban összesen kb. tíz-tizenöt ház állhatott. De vajon melyik lehet Pitoné? Nem volt nehéz a választás, mivel semelyik házból nem szűrődött ki semmilyen fény vagy életre utaló hang, csak a legutolsóból. Így hát az felé indultam, sejtve, hogy ott találom majd a keresett személyt.
Közben Voldemort kígyója a kezemben már érezhetően izgatott volt, hogy hamarosan újra láthatja gazdáját, csak azt nem értette, hogy itt miért nem nagyítom már vissza az eredeti méretére. Én erre csak azt válaszoltam neki ravaszul, hogy türelem, türelem...
Hamarosan odaértem a ház elé. Most már, hogy közel voltam hozzá tisztán ki lehetett venni, hogy odabent alakok mozgolódnak. Eddig semmi bajom nem volt, most viszont valahogy rám tört a félelem és az idegesség, és már nem is voltam olyan magabiztos, mint eddig. Lehet, hogy pont most sétálok be a halál kapuján? Kérdeztem magamban, miközben óvatosan kinyitottam a vasból készült kaput. Sajnos az hangos nyikorgások közepette nyílt csak ki. Amikor a bent tartózkodok meghallották, hogy közeledik valaki, feltűnően abbahagyták a mozgást. Megdermedtek.
De nem csak ők, én is. Viszont most már nincs visszaút, már meghallották, hogy itt vagyok.
Az ajtóhoz értem amiről már igencsak lekopott az eredetileg sötétbarna festék, majd kopogtam. Nem volt rajta semmilyen kopogtató, így a puszta kezemmel csináltam.
Léptek zaját hallottam a nyikorgó padlón, s hamarosan feltárult az ajtó. Fenrir Greyback állt előttem, teljes életnagyságban. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Cím: Harry Potter és a Félvér Herceg
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1.
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2.