Lassan, álmosan nyitottam fel szemeimet, de épphogy kinyitottam, be is csuktam őket, ugyanis a fénylő nap beléjük sütött. Nyűgösen ébredeztem Draco izmos és meleg karjai között, és ásítottam egyet.
A mozgolódásomra ő is kezdett felébredni.
- Jó reggelt - morogta rekedt hangon.
- Neked is - mosolyogtam rá, majd elkezdtem lefejteni magamról a kezeit, hogy fel tudjak öltözni. Ám ő - amikor megérezte, hogy menni készülök -, még jobban magához szorított.
Nagyon élveztem a tegnap éjszakát, ahogy most is nagyon élvezem a biztonságot adó karjait és a szívéből áradó szeretetet. Szeretetet? Szerelmet… És nem szabad hagynom, hogy Draco azt higgye, hogy van bármi esélye is arra, hogy én viszont szeressem… Így is túl sok félreérthető mozzanatom volt vele kapcsolatban az elmúlt időben. Még idejében kell visszaterelnem őt a földre. Ja és persze nekem is idejében kell felébrednem.
Így hát kissé erőszakosabban lefejtettem magamról karjait, és elindultam a közös fürdőnk felé.
Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy ott hagytam, még szívesen feküdt volna tovább is velem. De hát nem lehet, nem vihetem túlzásba. Én nem vagyok szerelmes belé, és abból csak a baj lenne, ha azt hinné, hogy igen.
A fürdőben mindenhol tisztára mostam magamat. Sokáig álltam a forró víz alatt, miközben gondolkodtam, és kitisztítottam a fejemet.
Túl romantikus, túl nyálas lettem. Ez nem az igazi Alessa. Vissza kell térnie a réginek. Amikor kimegyek a fürdőből már újra az igazi Alessa Catwriter leszek, nem pedig egy romantikus, nyálas, mások érzéseivel törődő fruska. De nem ám.
Ráadásul már legalább három napja nem ittam vért. Három napja.
Legalább. És elegem van. Ha ma Voldemort nem küld fel nekem, akkor kiverem a patáriát… Nekem szükségem van rá.
Érzem, hogy már a vér hiányának hatása alatt állok valamilyen szinten.
Befejeztem a fürdőt, és meztelenül léptem ki a szobánkba, ahol Draco még mindig ugyanúgy feküdt, mint mikor elmentem a fürdőbe, pedig az már legalább fél órája volt.
Ahogy meghallotta a fürdő ajtajának csukódását felült, és engem stírölt.
Hát igen, gondolom egy meztelen Alessa milyen szép látvány… A legszebb a Világon. Na jó, ennyire mégse kéne elszállni… Bár csak őszinte voltam.
Felvettem a fehérneműmet, majd a fekete necc harisnyámat kezdtem felhúzni, mikor Draco megszólalt:
- Mi volt az a tegnapi?
Megálltam a mozdulatban, és ránéztem.
- Miről beszélsz?
Bár sejtem, sőt tudom, hogy mit akar, de mondja csak el ő.
- Tudod te jól.
- Nem, nem tudom - tetettem a hülyét.
- Jaj, Lessa… Tegnap nem csak szex volt köztünk.
- Nem?
- Nem.
- Akkor? - kérdeztem még mindig nagy lazasággal, és most már tovább húztam a harisnyát a lábamon.
- Érzelmek is voltak benne. Éreztem. Sose voltál még ennyire… Nem is tudom. Éreztem, hogy most ez neked sem csak egyszerű szex.
Na most jön az a pont, amikor megunom Draco hülyeségeit… Ismer engem, most mire számít, hogy majd szerelmet vallok neki? Nem létező szerelmet? Miért reménykedik abban, hogy én valaha is belé fogok szeretni? Vagy abban, hogy már most szeretem? Mert nem. Nem. Nem szeretem, csak mint havert.
- Nem vagyok beléd szerelmes, és nem is leszek soha, ne reménykedj. Szánalmas a viselkedésed, pedig tudhatnád, hogy esélyed sincs nálam - jelentettem ki hidegen, és közben rá se néztem, csak a szoknyám kezdtem felhúzni.
Jó, tudom, hogy a közepébe vágtam, de most mit kerteljek? Úgyis ezt akarta tudni, hát megtudta…
Még egy kis ideig csak öltöztem és vártam Draco válaszát, de csak nem jött… Odanéztem, és láttam, hogy sír. Sír. Előttem. Na ne… Egy Malfoy nem sírhat, főleg nem egy halálfaló, főleg nem miattam. Egy pasi amúgy se sírhat…
- Milyen dolog ez, Malfoy? Egy férfi sose sír - mondtam neki lezseren, bár a szívemben meghatott a síró Szőke Herceg látványa… Valamiért rossz érzéssel töltött el, hogy miattam sír.
Rossz érzéssel? Miket beszélek…?! Ennyit arról, hogy nem leszek érzelgős… Hát pedig nem leszek…
Nem is értem most mit harcolok saját magam ellen… Hülyeség az egész. Egy picsa helyzet… Tököm tele ezzel a sok baromsággal.
Inkább elmegyek…
És így is tettem. Felkaptam magamra a maradék ruhámat, méltóságteljesen távoztam, majd becsaptam magam mögött az ajtót.
Teljes hidegség érzete maradt utánam, pedig… Pedig a szívemben más volt.
Sajnáltam Dracót… De tudnia kellett az igazat. Jobb, ha már most letesz rólam, mintha még jobban belelovagolná magát.
Én viszont baromira nem vagyok büszke magamra. Nagyon nem. Ha azt vesszük elmenekültem a helyzettől. Egy olyan helyzettől, ami egyébként tök egyszerűen megoldható, amiben elvileg nem lenne semmi pláne… Ám mégis volt. És ez kibaszottul zavar. Mi a fenéért érdekel engem ennyire, hogy mi van Malfoyjal?!… Nem vagyok szerelmes belé, az biztos. Tuti, hogy nem. De mégis sajnálom, és mégis bűntudatom van. Bűntudatom. Nekem. Amikor nem is tehetek az égvilágon semmiről. Nem én akartam, hogy belém szeressen… Lehetne sokkal egyszerűbb… Csak haverok lennénk, szexpartnerek… Semmi több. De neeem. Neki ez nem elég…
Hát vessen magára.
De a régi Alessát nem fogom veszni hagyni egy síró-pityogó óriásbébi miatt… Nem bizony.
oOo
Kijöttem a szobánkból, ja… De most hova menjek…? Talán elmehetnék harapni valamit, mert baromi éhes vagyok. Tegnap reggel óta nem ettem semmit.
De vajon hol van itt a konyha?!
A faszért kellett összevesznem Dracóval… Ha nem bántottam volna meg, akkor még most is a szobában lehetnék, és nem kéne a sok kanos halálfaló között mászkálnom, aki mind engem bámul…
Na mindegy, késő bánat… Egyszer úgyis ki kell jönnöm.
Elindultam a földszint felé, gondolván, hogy ott van az étkező.
Szerencsés utam volt, nem futottam össze senkivel. Senkivel, akit ismertem volna. Csak egy-két nagyon nyúzott kinézetű pasi mellett haladtam el, de ők szerintem annyi kínzás után lehettek, hogy erejük sem volt rám nézni.
Megérzésem nem csalt, az étkezőt valóban a földszinten találtam meg.
A harmadik ajtó volt a bejárattól. Miközben a hosszú folyosón mentem végig elhaladtam Voldemort trónterme előtt is.
Kissé bizarr volt tudni, hogy csak egy fal választ el minden idők legnagyobb sötét varázslójától…
Egyelőre Ő a legnagyobb. De ez nem sokáig lesz így, mert meg mernék rá esküdni, hogy egyszer át fogom venni tőle ezt a címet. Egyszer biztosan. Csak még azt nem tudom, hogy mikor és hogyan. De érzem magamban, hogy erre születtem.
Parancsolni akarok és fogok is az összes varázslénynek. Mindenki előttem fog térdelni és ugrani fog a csettintésemre.
Csak idő kérdése.
Végre beértem az étkezőbe. Ott sem volt senki… Mi van itt, hova lett mindenki…?!
De nem is nagyon izgatott a dolog, mert örültem neki, hogy nincs társaságom.
A szekrényben találtam egy pár szárazabb kenyeret, vajat és almát, így leültem, és falatozni kezdtem.
Jól esett végre a táplálék. Már csak egy valami esne még ennél is jobban… a vér.
A vér, ami be lett ígérve nekem, de még mindig nem láttam belőle semmit.
Étkezésem befejeztével mindent ott hagytam az asztalon (elvégre mire való a házimanó?) és elindultam a szobám felé, remélve, hogy Draco már megbékélt és jobb belátásra jutott.
oOo
Na, ezt is megittam. Isteni volt, csakúgy, mint az összes többi.
Megtöröltem a számat ruhám ujjával (az is vörös volt, szóval meg se látszik), majd az üres üveget berúgtam a szekrény alá és elterültem az ágyon.
Már két hete vagyok itt. Két hosszú hete. Olyan unalmas … Bár védelmet ad a hely, de akkor is… Semmit nem lehet csinálni. Roxfortban sok volt a lecke. Igaz, akkor utáltam és a felét se csináltam meg, de most még az is jobb elfoglaltság lenne, mint ez a tétlenség és unalom.
Ráadásul tévedtem, amikor azt hittem, hogy Draco hamar megbékél. Meg a fenét… Már két hete nem volt semmi normális mondandója. Nagy ritkán hozzám szól, de akkor is csak kötözködik és gúnyolódik.
Külön ágyat varázsolt magának, és gondoskodik arról is, hogy csak éjjel kelljen velem egy légtérben lennie.
Hogy baszná szájba… Mi a fenéért nem tud normális lenni?! Szórakoztasson el engem. Legyen kedves. Legyünk haverok.
De neki szerelmesnek kell lennie… Bár lehet, hogy már gyűlöl.
Nem tudom mért csinálja ezt… De ha ő így, akkor én úgy… Nem mutatom ki, hogy hiányzik a társasága. Nem mutatom magam gyengébbnek, mint amilyennek kéne.
De megőrjít ez a semmittevés, ez a tétlenség, ez az egész helyzet.
Történjen már valami!
Most is egyedül vagyok a helyiségben, és fél liter vért emésztek, aminek ivását nem rég fejeztem be.
Annyira jó… Fogalmam sincs, hogy kié lehet, vagy honnan szedi Voldyka, de isteni. Ilyen jót még soha nem kóstoltam.
Utánajárok, hogy kitől van. Most rögtön.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam a sötétzöld ágyról, és egyenes Voldemort trónterme felé vettem az irányt.
oOo
Megfogtam a poros fa ajtó kilincsét, és kopogás nélkül léptem be. Reménykedtem, hogy nem lesz ott senki, de ez csak hiú ábránd volt, ugyanis elszörnyedve láttam, hogy odabent vagy ötvenen állnak a trónhoz vezető két oldalon.
És nekem közöttük kell végigmennem… Nagyszerű.
Most jön képbe a sok kanos dolog…
Vettem egy nagyobb levegőt, majd határozottan elindultam. Sajnos alapból is messze volt Voldemort a bejárattól, de most még hosszabbnak tűnt ez az út…
Lehet, hogy nem kellett volna picsaszoknyát felvenni. Na meg ez a dekoltázs… hát… khm… Megérem a pénzem.
A sok fasz végig fütyörészett, meg olyanokat szóltak be, hogy "Mindjárt felállok, baby.", meg hogy "Mennyiért jössz egy körre?", stb.
Hát mondhatom, nem szántam volna felképelni valamennyit… Legalább lett volna egy kis gonoszság is a szürke hétköznapjaimban.
De most nem értem rá ezekkel foglalkozni és nem is akartam, csak a célom felé sétáltam rendíthetetlenül.
Végül csak odaértem, és sok ember döbbenetére most sem térdeltem le. Sőt, határozottan a trónon ülő szánalmas roncs szemeibe néztem, és köszönés nélkül feltettem a kérdésem:
- Kitől van a vér?
A halálfalók döbbentek voltak, gondolom még nem találkoztak olyannal, aki ennyire semmibe veszi az ő Nagyurukat…
Hát ez van, én ilyen vagyok. Semmibe veszem, hisz egy semmi.
Amíg Voldy válaszára vártam szétnéztem. Voltak olyanok, akiknek elégedett vigyor volt az arcán (ezek főleg a beszólogatós emberkék), és voltak, akiknek meglepődöttség.
Néhányon aggódás tükröződött, ők arra számítottak, hogy mindjárt kinyír engem a félhulla.
És pár arcon düh is volt, például Lucius Malfoyén és Bellatrixén.
Bella olyan dühösen méregetett engem, hogy nem bírtam megállni, hogy pimaszul belemosolyogjak a képébe.
Már olyan vörös volt, mint a paprika, de én élveztem a játékot.
Végül, mikor a fekete hajú már majdnem pálcát rántott rám, megszólalt Voldemort:
- Christian Mersh.
Szép név, de honnan tudjam, hogy ki is az?
Így hát kérdőn néztem tovább a Nagyúrra. Erre felemelte a kezét, és mutató ujjával a bal oldali sor eleje felé mutatott. Tekintetemmel követtem a kezét, majd megláttam…
Megláttam Christiant, és egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Elégedett mosoly terült el arcomon.
Nem szoktam áradozni a srácok külsejéről, nem éppen olyan típus vagyok… Az a kis picsák dolga. Na de erről a pasiról most muszáj beszélnem…
Hosszúkás, sötétbarna haja volt, a frufruja a szemébe lógott. A sötétzöld szemébe.
Magas volt, teste pedig izmos.
Látszatra nálam csak pár évvel idősebb lehetett.
Azt hiszem, hogy elolvadtam tőle ott a helyszínen. És mi ez a fura érzés? Miért izgulok, amikor a szemeibe nézek és ő is az enyémekbe?
Nem is értem.
Na de tényleg nem nyáladzok tovább, ez nem az én stílusom. Viszont ez a férfi kell nekem, ahogy a vére is. Mindennél jobban. Így hát újra Voldy felé fordultam:
- Kérhetném, hogy most már mindig tőle kapjam a vért?
- Ez nem rajtam múlik - válaszolt hideg közönnyel és fenntartásokkal teli hangon a Nagyúr… Biztos nem tetszik neki, hogy én egy cseppnyi tiszteletet sem mutatok irányába. De akkor miért hagyja, hogy itt legyek? Miért nem kínoz meg? Rejtély.
Na de… Nem rajta múlik. Valóban nem. Hanem sokkal inkább Christianon.
Így fogtam magam, és határozott lépésekkel indultam el az irtó helyes halálfaló elé.
Amíg közeledtem felé ő elégedetten mosolygott.
Nagyon közelre mentem. Nagyon közelre. Megfogtam a lazára kötött nyakkendőjét, és magamhoz húztam. Kb. öt centi választhatta el a szánkat. A szemeibe néztem, és szinte suttogva kérdeztem.
- Kaphatok mindig tőled?
- Az attól függ, hogy mit adsz cserébe - válaszolta Mersh ravasz mosollyal a szája szegletében. Látszott rajta, hogy tetszik neki a helyzet.
- Bármit - mondtam sejtelmesen, majd elengedtem a nyakkendőjét, és kissé durvábban visszalöktem.
Minden hímnemű kívánkozva nézett rám kifelé menet, és ámulattal vegyes csodálkozást is véltem látni az arcukon.
Már egész közel az ajtóhoz, a jobb oldali sor végénél megpillantottam Dracót. Arcán düh tükröződött, biztosan majd megölte a féltékenység.
Az ő képébe is belemosolyogtam, majd becsaptam magam mögött az ajtót, és elégedetten léptem ki a folyosóra.
Na igen, ez az igazi, az egyetlen, az utánozhatatlan Alessa Catwriter.
oOo
Mielőtt felmentem volna az emeletre úgy döntöttem, hogy kimegyek a ház udvarára, és elszívok egy-két szál cigit.
Érdekes, hogy máskor akkor szoktam cigizni, amikor ideges vagy fáradt vagyok, de most az örömtől tettem ugyanezt.
Az örömtől és a… Nem is tudom mi ez. Annyira megfogott ez a Christian... Amíg nem láttam őt, addig azt hittem, hogy Szőke Herceg a legszebb a Világon. A faszt. Christian Mersh. Nála nincs helyesebb.
És nem csak a külső, de a belső is… Gonosz. Ő is gonosz, nagyon gonosz. Mint én. Érzem. Tudom. Láttam a szemeiben.
Fel tudnám falni… Mindenét. És tényleg bármit adok a véréért cserébe.
Még nem is ismerem nagyon, de már most teljesen megbizsergeti mindenemet.
Az enyém lesz.
Amikor elszívtam három cigit eltettem zsebembe a kis szürke dobozkát, majd elindultam a szobánkba.
Arra számítottam, hogy üres lesz a helyiség. Elvégre Draco eddig is nagyon negatív érzéseket adott az irányomba, az után meg, hogy látta, hogy mit művelek Christiannal tuti, hogy még jobban gyűlöl. Vagy csak megöli a féltékenység. Egyre megy.
Na szóval, arra számítottam. De nem így történt. A mardekáros fiú ott ült az ágyán, és amikor bementem mélyen a szemembe nézett, majd elővette a pálcáját, és bezárta az ajtót mögöttem. Bezárta, és egy hangszigetelő bűbájt is elvégzett a szobán.
Mi a fene? Mit akar ez?
De nem érdekelt túlságosan. Még mindig fel voltam villanyozva kissé.
Elvan a gyerek, ha játszik alapon elindultam az ágyam felé, mit sem törődve Dracóval.
Ám még fél úton sem jártam, amikor hirtelen meghallottam a szőkeség hangját:
- Invito Alessa pálcája!
Reagálni akartam, de már nem volt időm, éreztem, ahogy a pálcám villámgyorsan átcsusszan szoknyám zsebéből Draco kezébe.
Ettől bedühödtem kissé, de nem mutattam ki. Hideg közönyt erőltetve arcomra fordultam oda hozzá:
- Mit akarsz?
- Óh, semmit - válaszolta nagyon is gúnyos mosollyal, ami nem tetszett nekem. Nagyon nem. Túl sokat sejtetett.
- Add vissza a pálcám.
- Gyere és vedd el.
Ez most szórakozik velem… Hát szórakozzon a jó édes anyukájával, de ne velem, mert úgy… áh… Minek hagyom, hogy totál felbassza az agyam?! Vagy már a félelem beszél belőlem? Ugyan… egy Catwriter sosem fél, főleg nem én.
Meg amúgy is… Draco ugyan mit tudna velem csinálni? Semmit nem nézek ki belőle… Semmi durvábbat.
Bár… Azt sem néztem volna ki belőle, hogy halálfaló, és mégis. Szóval… Pálca nélkül állok egy bizonyára féltékeny és haraggal teli halálfaló előtt. Egy Malfoy előtt. Hát… nem túl bíztató.
- Ne szórakozz velem, Malfoy - mondtam neki, majd elindultam felé, hogy tényleg elvegyem a pálcámat.
- Stupor! - mondta, és engem eltalált a piros átok… De most különösen erős volt az átok… Hatalmas erővel az egyik kőfalnak csapott.
Rohadtul fájt a hátam, hallottam, hogy valami eltörik benne… Meg se bírtam mozdulni, úgy fájt.
Így hát ülve maradtam a földön, és megpróbáltam nem kimutatni fájdalmamat.
Fájdalmamat és… rémületemet. Nem hittem volna, hogy Draco képes lesz engem bántani, és mégis megtette…
Úgy néz ki, hogy én folyamatosan alábecsülöm a Szőke Herceget… Folyamatosan. És lehet, hogy ennek most megiszom a levét.
- Mi a baj, Draco? Miért teszed ezt? - kérdeztem tőle lágyabban, mert úgy döntöttem, hogy megpróbálom átverni, megpróbálom rávenni, hogy adja vissza a pálcámat.
- Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. De inkább csak voltam. Te folyamatosan szórakozol velem, kihasználsz. Neked csak egy jó játék vagyok, ahogy az érzéseim is azok. Ráadásul… Láttam, hogy hogyan nézel Mershre, láttam a köztetek lévő… erotikát. De nem, ne is reménykedj. Előre szólok, hogy nem fog még egy ujjal sem hozzád érni. Az enyém vagy, érted?! Az enyém. És az is leszel. Teszek róla - mondta Draco.
És most már baromi félek… Így még soha nem hallottam beszélni őt. De nem csak őt, szinte még senkit sem. Ezt most komolyan gondolta… Tudom. És amiket mondott… Sajnos mind igaz. Jogos a dühe.
Na de hogy az övé legyek?! És hogy soha ne legyek Christiannal?! Na nem… Nem tudom mit képzel ez magáról, de ha egyszer kikerülök ebből a szorult helyzetből akkor biztos, hogy nagyon meg fogom leckézetni Draco Malfoyt. Előbb azonban még ki kell valahogy szabadulnom… Meg kell menekülnöm.
Megmenekülnöm a mardekáros fiú eszeveszett dühe elől, és a szeretetétől, ami már őrületté torzult.
És gyűlölöm kimondani, hogy féltem, de így volt… Kurvára féltem abban a pillanatban. Akkor és ott.
- Mit akarsz tenni velem?
- Elérem, hogy félj, és mindig félni fogj tőlem. Mondanám, hogy nem fog fájni… De az nem volna igaz - mondta Draco, és arcán ördögi mosoly húzódott.
Ha szeret, nem tesz semmit…
De hiába győzködtem magam, teljesen felesleges volt, mert a következő pillanatban felemelte a pálcáját és kimondta:
- Crucio!
Az átok egyenesen a tüdőmbe fúródott, és szétterjedt az egész testemre. Vonaglottam a földön. Ilyen iszonyatos mértékű fájdalmat még soha nem éreztem. Őrjítően fájt, de megpróbáltam nem kimutatni. Megpróbáltam nem felüvölteni… A számat olyan erősen haraptam, hogy már szép kis csíkokban folydogált belőle a vér, a körmeim pedig már majd mind letörtek, ugyanis a padlót húzogattam velük szörnyű fájdalmamban.
Nem lehet, nem sikíthatok, nem üvölthetek fel. Nem adom meg neki azt az örömöt, nem adom tudtára, hogy mennyire fáj, és mennyire rosszul viselem azt, amit tesz.
De sajnos egy-két percnyi folyamatos kínzás meghozza a hatását, és a legnagyobb önkontroll sem elég…
Többször hangosan felüvöltöttem az iszonyatos fájdalomtól.
Ekkor - mintha csak erre várt volna -, megszüntette az átkot.
Megkönnyebbülten hanyatlottam le a földre, szívem olyan hevesen vert az átélt kínok miatt, mint még talán soha… Nem bírtam felkelni, még csak megmozdulni se… Sőt, egy hang se jött ki a torkomon.
Viszont eddig valahogyan a mélyen maradt könnyeim elkezdtek a felszínre törni. Próbáltam őket visszatartani, de már késő volt: sűrűn egymás után folytak végig véres arcomon.
Draco közelebb jött hozzám, leguggolt, kezével az állam alá nyúlt és kissé megemelte, ezzel elérve, hogy rá nézzek, pedig nem akartam.
- Ugye már nem is tartod annyira kívánatosnak Christian Mersht? - kérdezte suttogva, mosollyal az arcán.
- Nem… nem tartom… - nyögtem ki, majd elengedte az állam és felállt.
- Na azért - mondta, majd egy kisebbet belém rúgva távozott a szobából.
Én pedig ott maradtam a saját véremben fekve, lüktető testtel és szívvel a szoba padlóján.
És be kellett látnom, amit soha nem akartam volna, azt, amit oly sokáig lehetetlennek képzeltem:
Alessa Catwritert megtörte valaki. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Cím: Harry Potter és a Félvér Herceg
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1.
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2.