Ezt mégis hogy a fészkes fenébe gondolta Draco Malfoy?! Mindennek van határa... Pálcát emelni egy Catwriterre? Pálcát emelni RÁM? Ezért még nagyon megfizet! Nem hagyom ennyiben...
Az eset már egy hete történt. Eddig nem is gondoltam rá sokat, meg amúgy sem láttam túl sűrűn Dracót, de most, hogy úgyis nagyon unatkoztam és volt időm átgondolni a dolgokat... A rohadt életbe is, megkínzott! Megalázott... Belém rúgott! A lábai előtt hevertem mint valami... valami... Felforr az agyvizem.
Igaz, hogy éjjel volt már, de úgy gondoltam, hogy saját magam lenyugtatására kimegyek a ház mellé, és elszívok egy jó pár szál cigit.
Mit ne mondjak, a ház elég kísérteties volt így kettő óra felé... Mindenki aludt vagy csendben volt, az épület minden részét sötétség, vagy maximum félhomály borította. A rozoga fa lépcsők halkan és rosszat sejtetően nyikorogtak a tűsarkúm alatt. Bár én nem félek semmitől, ez mégis elég hátborzongató környezet volt, és rosszat sejtetett.
Kiértem az udvarra és kissé remegő kezekkel gyújtottam rá az első szál cigarettámra.
Nos, hol is tartottam? Ja igen, hogy felforr az agyvizem... Ráadásul nem elég, hogy ezt tette Draco, hogy ő hibázott, hanem még én is hibáztam. Egy időre úgy éreztem a gyengeség hatására, hogy megtörtem.
És bevallottam magamnak, hogy megtörtem. De Merlin szakállára, ilyet mégis hogy mondhattam?! Már annyi mindent kibírtam, hogy a picsába állíthattam olyat, hogy valakinek sikerült megtörnie engem? Hisz ez nem igaz... Jól van, betudható a kínzás hatásának, de akkor is nagyon-nagyon bosszant. Hogy leszek így a világ ura? Illetve úrnője... Hogy fog így mindenki a lábaim előtt térdelni? Mégis hogyan, ha egyetlen egy árva kis Cruciatustól is képes vagyok megtörtnek érezni magamat?
Azt gondoltam erős vagyok. Mindenkinél erősebb. De tévedtem. A faszom tele van, hogy megint egy hibámat kell beismernem, de tényleg tévedtem, amikor arra gondoltam, hogy erős vagyok. Mert NEM vagyok az! Hiába is mondogatom. Azért tennem kell valamit, hogy erős legyek valóban, nem pedig csak úgy mondani... Milyen erős ember az, akit tíz perc alatt kikészít egy tizenéves elkényeztetett anyuci kedvence?
Nem... Nem, Alessa Catwriter. Ez így nem mehet tovább.
Elnyomtam a második szál cigimet, és úgy éreztem (szinte most először), hogy ez a két szál is sikeresen lenyugtatott. Jót tett nekem, hogy átgondoltam a dolgokat, és az is persze, hogy kidühöngtem magam.
Ez már egy hete őrlődött bennem.
Most az első dolgom az lesz, hogy kamatostul visszaadom Dracónak amit velem tett. Azután mondjuk eltöltök egy kellemes éjszakát Christian Mersh-sel... Végül pedig megkeresem Voldyt, mert elegem van belőle, hogy napok óta nem adja meg nekem azt a vérmennyiséget, amennyiben megállapodtunk.
Na, hajrá...
oOo
Draco után nem akartam sehova sem szaladgálni, úgy gondoltam elég lesz akkor bosszút állnom, amikor majd magától megjön. Nem is kellett rá túl sokat várnom, ugyanis másnap hét óra felé betoppant közös szobánkba. Én épp az ágyon feküdtem, a pálcám a kezemben volt, s nem tétováztam egy pillanatot sem.
- Petrificus Totalus! - üvöltöttem, majd gyorsan felültem. Pálcám hegyéből fénycsóva tört elő, mely nagy sebeséggel közeledett volt Szőke Hercegem felé. Az átok a váratlanság szinte legnagyobb erejével bírt, ám annál váratlanabb volt Draco mozdulata, aki előkapta háta mögül a kezét, s mint akit meg sem lepett a teljesen hirtelen felé küldött átkom, hárította azt.
Sokat fejlődött a varázstudománya, és az esze is. Honnan tudta, hogy támadni fogok, és hogyan játszotta meg ennyire jól, hogy semmit nem sejt a veszélyből?
Viszont most leesett az állam ahogy Draco pajzsbűbája az én átkomat darabokra szedte. Ahogy észbe kaptam, hogy összeszedjem magam már túl késő volt. Mire én is pajzsbűbájt vontam volna magam köré a pálcám már újra a szőkeség kezeiben forgott.
Ezt nem hiszem el.
Nem lehet, hogy a hatalmas bosszúmból újra csak ennyi legyen...
És ekkor még arra is rájöttem, hogy örülhetek, ha megúszom, ugyanis emlékezetemben még élénken éltek Draco múltkori rémisztő szavai, s most szemeiben bosszús csillogást véltem felfedezni. Tekintetéből már minden érzelem hiányzott irányomba a jelenlegi haragon kívül.
- Draco, kérlek add vissza! - mondtam neki normál hangerővel, amennyire csak tudtam kedvesen... Nem akarok megint úgy járni, mint a múltkor.
Bár most nem bunkón kértem vissza a pálcám, ő így sem mozdult, csak nézett engem.
- Add már vissza! - kiáltottam rá most már én is kissé dühösen, nagyobb hangerővel pár másodperc várakozás után. Erre ő meglendítette mindkét pálcát, és valami nonverbális varázst küldött rám belőlük. Az egyiknek zöld, a másiknak sárga színe volt. A zöld elől sikerült kitérnem, ám a sárga eltalált.
Színe alapján nem tudtam, hogy mi lehet, de amikor megéreztem a hatását irtózatos üvöltésbe kezdtem fájdalmamban... Felkarom a csuklómtól kezdve lassan perzselődött. A hús úgy égett le róla folyamatosan, mintha csak több ezer fokos anyagot tettek volna rá.
Ilyen iszonyatos fájdalmat még sosem éreztem. Amíg a perzselődés felért a vállamig, és ott végül abbamaradt már az is egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán az a mérhetetlen fájdalom, ami folyton csak tovább fokozódott és szűnni nem akart szinte már megőrjített.
Karomból irtózatosan ömlött a vér.
Draco még egy kis ideig nézte a szenvedésemet, majd mire már szinte teljesen eláztam a saját véremben, és rengeteget vesztettem is belőle, odajött hozzám és begyógyította a hatalmas égésnyomot.
Falfehéren, csurom véresen feküdtem a földön, szívem úgy lüktetett, hogy majd ki ugrott. A vérnyomásom lehetett vagy kétszáz is... És csak zokogtam és zokogtam megállíthatatlanul.
Draco leült egy nem messze lévő kanapéra, és onnan nézte tovább szótlanul a küszködésemet.
Soha nem gondoltam volna, hogy Szőke Hercegem egyszer majd így bánik velem... Soha. Ráadásul mindig durvább és durvább dolgokat tesz...
Már múltkor is féltem tőle. De aztán legyőztem a félelmeim és talpra álltam. Tegnap még magamat okoltam, hogy túl gyenge vagyok. Na de most, ezek után se féljek? Ez egy őrült.
Egy ideig csak feküdtem, feszült csend volt köztünk. Majd nagy nehezen kíváncsiságom erőt vett a fizikai fájdalmaimon, és csupán csak ezt kérdeztem tőle:
- Miért?
Draco unottnak látszó képpel nézett le rám.
- Mit miért?
- Miért kaptam ezt az átkot? Miért? Hisz én csak egy sóbálvány átkot küldtem rád...
- Csak? Mi az, hogy csak? Nem megmondtam neked, hogy ezentúl az enyém vagy?! Ebbe az is beletartozik, hogy NEM emelhetsz pálcát rám! Soha de soha a büdös életben! Megértetted, Alessa?!
Befogtam a számat és bólogattam párat, majd feküdtem tovább a kövön.
Nem gondoltam volna, hogy pusztán azért amiért megpróbáltam megátkozni ilyen büntetést kapok. Draco... egyszerűen egy őrült lett. Valahogy le kell állítanom, de nagyon gyorsan.
- Gyere ide, térdelj le és kérj bocsánatot! - szólalt meg egyszercsak, s hangja ellentmondást nem tűrően csapódott a csendes levegőben.
Hogy mi?!
Elég megdöbbenten nézhettem, mert ő kissé megemelte az egyik pálcát és megerősítette:
- Jól hallottad.
A szemem ugrált a pálcán, magamon és Dracón. Félelemből alázzam meg magam? Ennyire gyenge vagyok és gyáva, hogy megteszem más utasítását? Korábban iyenre soha nem kerülhetett volna sor! Ám most...
De legalább most az egyszer használom az eszemet... Ha ellenkezek a szőkével csak a saját helyzetemet rontom vele, csak a saját testi épségemet rontom...
De ha most megalázom magam és engedelmeskedek, akkor előbb szabadulok, és máskor sokkal erősebben és felkészültebben tudok visszavágni...
Nagyon nehezemre esett azt cselekedni, amit tettem, de tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha Draco azt gondolja majd, hogy sikerült neki teljesen betörnie engem. Szóval nagy nehezen felálltam, majd lassan odamentem a fiatalabbik Malfoy elé, és a lehető legmegvetőbb, legtöbb gyűlöletet sugárzó arcomat vettem fel, majd finoman letérdeltem elé... Nem néztem rá, nem lettem volna képes. Így is éreztem magamon gúnyos és önelégült vigyorát.
- Kérj bocsánatot! - parancsolta könyörtelenül.
- Kérlek... bocsáss meg, amiért... rád támadtam... - nyögtem nehezen életem eddigi legmegalázóbb szavait.
Most mindennél jobban utáltam Malfoyt, sőt, odáig is eljutottam, hogy csak a halálát akartam. Bármi áron.
- Rendben van, megbocsájtok, most utoljára - mondta Draco ezt úgy, mintha nem is tudom mekkora nagy jutalmat adott volna nekem. Ezután fogta magát, és szó nélkül távozott.
Belőlem pedig hangos sikoly kíséretében tört ki az elmúlt húsz percben felgyülemlett düh és idegesség, a visszafojtott bosszú.
oOo
A görénnyel történt második eset óta (görény egyenlő Dracóval már az én szótáramban is) csak cigiztem és ittam... Bár nem éreztem magamon, de megint sikeresen padlóra kerültem.
Korábban terveztem ugyebár, hogy felkeresem Christiant egy röpke légyottra, de így... Most nem lenne szerencsés Malfoyjal újra ujjat húzni. És nem, nem félek tőle. Tényleg nem. Csak egyszerűen céljaim vannak, és nem akarom, hogy azokat fel kelljen adnom egy olyan ember miatt, mint ő. Úgyhogy inkább "jó" leszek, nem ellenkezek vele és teljesítem a parancsait, hisz úgysem kér sokat. De addig legalább békén hagy, és tudok más sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozni.
Christian meg még várhat... Helyes pasi, meg minden, de nem szalad el. Én meg kibírom szex nélkül, ha már egyszer kibírtam eddig is.
Örülök magamnak, hogy így át tudtam ésszel gondolni ezt a helyzetet.
Most viszont szeretném elterelni a gondolataimat a görény felől... Nem akarok mindig csak a vele átélt fájdalmakra gondolni. Nem fásulhatok meg, nem eshetek depresszióba ennyitől. Most megalázott, de majd visszaszerzem a méltóságomat és az uralmat is meg fogom szerezni felette, ahogy mindenki más felett is. Csak idő kérdése.
oOo
Péntek délután már három napja volt annak, hogy Voldemort egyáltalán nem küldött nekem egy cseppnyi vért sem. Amikor ideérkeztem kb. 1-2 hétig semmi baj nem volt a vérellátásommal, aztán fokozatosan csökkent a kapott mennyiség, és most teljesen elapadt.
Felháborító. Mit képzel ez a "Nagyúr"? Visszahoztam neki a nyamvadt kígyóját, de az ígért vérről meg megfeledkezik?
Tehát éppen ezért péntek este elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, és lemegyek reklamálni. Már amúgy is erős elvonási tüneteim voltak.
Lementem a lépcsőn és végigmentem a folyosón, majd csak egy pillanatnyi időre tétováztam a nagy ajtó előtt, és kopogás nélkül léptem be. Szerencsém volt, Voldy teljesen egyedül volt bent, épp valami fontosnak látszó iratot olvasott.
Teljesen meglepte az érkezésem.
Egész közel mentem hozzá, de ahogy eddig sosem, most sem térdeltem le elé. Szemérmetlenül ácsorogtam, és közben arcát fürkésztem. Vörös szemeiben dühöt véltem felfedezni. Talán kezdte sokallni a szemtelenségem...
- Mit keresel itt? - tette fel hideg, érzelemmentes hangon a kérdést.
- Három napja nem kaptam egy csepp vért sem. Nem ebben állapodtunk meg.
Kissé felhúzta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy nagyon nem szereti a társaságomat.
- Ha nem kaptál hát nem kaptál. Akkor biztosan oka volt.
- Oka az biztosan volt, csakhogy engem az nem érdekel. Engem csak az érdekel, hogy kapni akarok, most rögtön! - hangom határozottan csengett a félhomályban és a némaságban.
Voldemort ekkor váratlanul felállt. Csak meglepett egy pillanatra, de nem ijedtem meg tőle. Továbbra is mélyen a szemeibe néztem, és vártam, hogy mit tesz. Egyre közelebb jött, majd amikor már szinte csak fél méter volt köztünk elővette a pálcáját, és rám szegezte. Dühös volt, meglehetősen dühös. Talán most adja ki azt a dühöt a sok szemtelenségemért, amit eddig valamilyen okból visszafojtott.
S bár tartottam Voldytól, mégsem mutattam ki semmit ebből, csak továbbra is néztem, és vártam, hogy megszólaljon. Nem kellett sokat várnom.
- Mit képzelsz magadról? Mégis hogy képzeled, hogy te, egy tizenéves kis cafka ilyen viselkedést és ilyen hangnemet engedhet meg magának velem, a Sötét Nagyúrral szemben?! És hogy gondolod, hogy idejössz és követelőzni kezdesz, számon kérsz, hogy miért is nem adtam neked vért az akaratod ellenére? - sziszegte már egész közel arcomhoz. Éreztem a belőle áradó jeges kegyetlenséget. - Ha én nem vagyok akkor te már rég Azkabanban ücsörögnél, vagy talán annál is rosszabb... Felfogtad egyáltalán?
Nem válaszoltam neki. Nem is tudtam volna mit mondani. Mert igen, valóban igaza volt valamilyen szinten, hisz vele rajtam kívül senki nem mert így beszélni... És valóban, nélküle már valószínűleg börtönben lennék... És tényleg szemtelen és tiszteletlen voltam vele szemben, de én megtehetem. Megtehetem, igen. Mert semmivel sem vagyok rosszabb ennél a kígyóképűnél, és attól, hogy nála a hatalom még semmivel sem jobb nálam. Csak egy szánalmas félvér.
Ekkor hirtelen megragadta a kezemet, és durván a hideg kőfalnak lökött.
- Kígyóképű?! Szánalmas félvér?! - üvöltötte.
Hoppá... Kurva nagy szarban vagyok... Elfelejtettem, hogy végig a szemébe néztem... Legilimencia, hát persze. Azt a jó büdös... Most hogy meneküljek meg? Szép nagy pác...
- Megölhetnélek - jelentette ki, és látszott rajta, hogy kicsit próbálja csillapítani a dühét.
- Csak rajta... - feleseltem tovább.
- De nem teszem.
- Miért? - lepődtem meg. Ilyen viselkedésért én már réges-régen megöltem volna magamat Voldy helyében. Ő mégis megkegyelmez?
- Az ne érdekeljen! - csattant fel. - De ne aggódj, nem úszod meg ennyivel...
Szemében gonosz fény csillant. Jó kilátások... Miért nem tudtam egy icipicit jobban benyalni ennek a féregnek... Csak annyira, hogy segítene nekem ahelyett, hogy dühös rám.
Voldemort azt mondta Nagininek párszaszóul, aki a sötétben mindvégig ott lapult az egyik fal tövében, hogy hívja be Yaxleyt és Rookwoodot. Gondolom nem tudta, hogy értem, de végülis úgysem lett volna titok.
Nem tehettem mást, vártam, hogy mi fog történni velem.
Kis idő múlva bejött a két említett halálfaló. Két ocsmány ember... Engem néztek. A tekintetük szinte levetkőztetett... Perverz görények. Nagyon remélem, hogy nem szándékozik ezeknek odaadni engem...
- Nagyúr, hívatott? - kérdezték, és letérdeltek.
- Vigyétek ezt a fruskát a pince legutolsó cellájába. Vegyetek el tőle mindent a ruháin kívül, és jól zárjátok be!
Na ne... Nem akarom! Nem lehetek rab...!
- Nagyúr, kérem ne zárjon be... - fordultam oda Voldemorthoz kétségbeesetten. Eközben a két férfi már megfogta a karjaimat két oldalról, és durván hátrafeszítette őket.
- Muszáj, Alessa. Muszáj. Ez az én érdekem - mondta a félvér, majd visszaült és tovább olvasta az érkezésemkor is kézben tartott iratokat.
Mi ez az egész? Nem kaphatok vért, nem öl meg, és most az ő érdeke szolgálja azt, hogy bezárjon engem?
A két halálfaló ekkor durván meglökött, és nekem mennem kellett. Egy darabig rúgtam, vergődtem, de nem tudtam szabadulni, így végül inkább felemelt fejjel sétáltam köztük le, az újdonsült lakhelyem felé.
Az alagsor legvégén már szinte korom sötét volt. A tárgyaknak csak a sziluettjét lehetett nagy nehezen látni. A levegő borzalmasan párás volt, patkányok hangját hallottam innen-onnan.
Durván belöktek, és rám zárták az ajtót.
- Kellemes időtöltést, kiscsibém! - mondták, majd nevettek egyet rajtam, és felsiettek.
Én pedig ott maradtam a sötét, nyirkos, undorító cellában, vér és cigi nélkül, immáron Voldemort rabjaként. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Cím: Harry Potter és a Félvér Herceg
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1.
Cím: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2.