Raffy először csak feketeséget látott amikor elkezdte kinyitni a szemeit, majd fokozatosan tisztult ki a kép.

Még a kissé homályos látásával is könnyen ki tudta venni, hogy nem a szobájában van, és nem is az ágyában. Az utóbbit onnan is tudta, hogy hideg keménységet érzett a háta alól: a földön feküdt.

Fejét óvatosan elfordította jobbra, de nem ült fel. Már ez az óvatos mozdulat is fájt neki, mert fejébe hirtelen belenyilallt a fájdalom... Odakapott, és ijedten tapogatott ki egy hatalmas sebet. Még érezni lehetett a seb köré száradt vért, enyhén ragadós volt.

Jobb oldalon aztán kedvesen mosolygó húgát, Raquelt pillantotta meg egy üst mellől.
- Mi történt? - kérdezte tőle rögtön. Ő maga is meglepődött rajta, hogy hangja milyen rekedtes, erőtlen. Ezen kívül semmire nem emlékezett, fogalma sem volt, hogy kerülhetett ebbe a régi bájitaltan terembe (mert időközben megállapította, hogy az).
- Hát... Amikor odaértem a találkozónk helyszínére... a bájitaltan teremhez... Te elájultál... Beverted a fejed is - hazudta szemrebbenés nélkül a legfiatalabb Black, miközben kiengedte a hajgumit eddig lófarokban lévő egyenes hajából.

Raffaela csak meglepetten bámult, és elég sok mindent nem értett.
- És miután elájultam...? - faggatózott tovább, aminek Raquel nem örült túlzottan. Fejét lehajtotta, és megjátszott szomorúságot és bűntudatot mutatott a testvére felé... Pedig igazából már benne volt egy újabb gonoszság, amivel fájdalmat okozhat nővérének.

- Én... behoztalak ide... lefektettelek, és ezután elindultam a könyvtárba, hogy keressek valami gyógyító bájitalt... De amikor visszaértem... Szörnyű látvány fogadott...
A lány eddig mesélte, majd felzokogott. Persze igazából minden szava hazugság volt. Raffy nagy nehezen felállt, és átkarolta zokogó húgát.

- Mit láttál...? - kérdezte meg tőle kis szünet után, suttogva. Közben az üst alatt aminél Raquel állt eloltották a lángot, és leültek az egyik padra.
- Annyira sajnálom, Raffy... Amikor visszaértem, hogy megcsináljam neked a gyógyító bájitalt... Valaki téged... egy fiú... éppen... - hangja elcsuklott, és újra felzokogott. De most már a griffendéles is követte őt, és belőle is kitörtek a könnyek.

Hát megerőszakolták...

De a nagy sírás közepette Raquel alig bírta elfojtani önelégült mosolyát... Úgy átverte húgát, ahogy nem szégyellte... És hát mit szégyell ő? Semmit...

Igazából az történt, hogy miután Raffyt eltalálta húga átka, és beverte a fejét, Raquel egy felejtés átkot szórt rá. Ezután pedig megcsinálta a gyógyító bájitalt, hogy le ne lepleződjön. És közben előre eltervezte ezt a kis mesét.

És hogy miért mondta azt Raffaelának, hogy megerőszakolta valaki? Egyrészt, legalább valamennyire fedte a Lumpsluckkal történteket... Másrészt meg örült, hogy fájdalmat okozhat.

Kis idő múlva abbahagyta az ál-sírást, majd a könnyező Raffyra nézett, és esdeklően mondta:
- Én annyira sajnálom... Az én hibám... Nem szabadott volna itt hagynom téged... Meg tudsz bocsájtani valaha?
- Raquel... Nem haragszom rád... Te csak segíteni akartál... De... miért nem a gyengélkedőre vittél?
- Én... tudom, hogy az lett volna a helyes... de... meg akartam mutatni, hogy mennyire fontos vagy nekem... Valami jót akartam tenni.
- Megértem.

Megölelték egymást. Csak az volt a baj, hogy Raffy ölelése igazi, mélyből jövő, szeretettel és érzésekkel átitatott volt, Raquelé azonban csak megjátszott...
Ezután a griffendéles lány leszállt a padról, és a történtektől még mindig megrázva, csak mint egy robot mondta:
- Felmegyek a klubhelyiségbe.

És így is tett, elindult a tanterem ajtaja felé, és mivel háttal ment már nem láthatta Raquel mosolygó arcát: megint megcsinálta.