Hermione értetlenül bámulta, amint Harry felrohant a lépcsőn, és hallotta, amint dühösen becsapódik az ajtó.
Tíz perccel később Harry izgatottan huppant le mellé a konyhaasztalhoz.
- Hermione! Megtaláltam!
- Mit? Harry, tudom, hogy hiányzik…
- A bűbájt! – szólt közbe.
- Nem akarlak elszomorítani, de a Fidelius-bűbájt nem lehet feloldani a kívülállóknak!
- Te csak azt hiszed! – vigyorgott.
- Nem, Harry! Tényleg nem…
- Hermione! Nem akartam elmondani, de most, muszáj lesz.
- Mit?
- Mikor Sirius meghalt…
- Harry, erről muszáj beszélni? Már nem hallottam tőled ezt a nevet, mióta meghalt.
- Nyugi! Csak azért nem beszéltem erről, mert nem volt téma. De már rég túltettem magam rajta! Hidd le! – tette hozzá a lány aggódó arcát látva. – Tudom, hogy jó helyen van.
- Ennek örülök! – mosolyodott el Hermione. – Szóval? Mikor Sirius meghalt?
- Ja, igen! – kapott észbe. – Szóval, mikor Sirius meghalt, nem sokkal később kaptam egy levelet.
- Egy levelet? Kitől?
- Siriustól?
- Mi? De hát ő…
- Meghalt. És ez akkor furcsa is volt. De azóta megtudtam, hogy van egy ilyen szolgálat.
- Egy milyen?
- Olyasmi, mint a mugliknál a végrendelet, csak itt egy titkos kézbesítésről van szó. Az illető megírja a levelet, és elmegy ebbe az irodába.
- Iroda?
- Igen. Londonban van. Tehát ott odaadja a levelet, akik szórnak rá egy olyan sajátos bűbájt, ami jelzi, ha a levél írója meghalt. A halála után rögtön kézbesítik a címzettnek.
- És az te voltál?
- Én.
- Én még sosem hallottam erről!
- Mert iszonyatosan sok pénzbe kerül. Gondold el, hogy havonta tizenöt galleont kell fizetnie az illetőnek.
- Te jó ég! És mióta volt ott?
- A születésem óta.
- Úristen! – hüledezett a lány, miután gyors fejszámolás után kiszámolta, mennyit fizetett Sirius. – Az rengeteg pénz!
- Igen, de megérte.
- Mert mi volt benn?
- Egy hely címe, és egy jelszó. Meg még egy valami.
- Egy mi?
- Egy mozdulat leírása.
- És minek a címe?
- Egy szobának – válaszolt Harry, aki láthatólag élvezte a nő gyötrését.
- Harry! Ne kínozz! Nyögd már ki! – szidta le a lány.
- Jó! De akkor engedd, hogy végig mondjam!
- Mondd!
- Szóval. Sirius leírta hogy van egy könyves szekrény a szobájában, és ha elég érett vagyok, és ha tudom a jelszót, akkor találok ott valamit. Korábban sokat próbálkoztam. Ott álltam a könyvek előtt, a pálcámat lengettem és a jelszót mondogattam, de semmi sem történt.
- És aztán?
- Egy évig majdnem minden nap megpróbáltam, mondván, ha elég érett vagyok ahhoz, hogy megöljem Voldemortot, akkor csak ki tudok nyitni egy hülye ajtót! Aztán rájöttem, hogy Sirius nem a szellemi érettségre gondolt.
- Hát?
- Ugyan, szerinted? A koromra. Így már csak a szülinapom környékén próbálkoztam, de sokáig nem történt semmi. Aztán, mikor a 18. szülinapomra kaptam egy képet Ginnytől Sophie-ról, teljesen megfeledkeztem a szobáról. Leghamarabb karácsonykor jut eszembe, és akkor odaálltam a polc elé. Kipróbáltam. Sikerült.
- Mi történt?
- A szekrény kinyílt. És ami benne volt! Először azt hittem, vicc!
- Mi volt bent?
- Hermione! Ne legyél izgatott! Ami bent volt, az nem más volt, mint – Harry élvezte a kínzást. – egy rakás könyv!
- Micsoda?! Sirius rád könyveket hagyott, és te nem szóltál?! – háborodott fel Hermione.
- Tudom, de nem mondhattam el. Abban az időben, senkiben sem bízhattam meg, úgy igazán. Sajnálom! Aztán valahogy teljesen kiment a fejemből. Mikor Voldemort meghalt, csak az járt a fejemben, hogy megtaláljam Ginnyt és Sophie-t.
- Értem. De mit is találtál ott?
- Nagyon sok olyan könyvet, amiből mindössze csak egy, vagy két példány van a világon. Vagy olyan napló félék még a Tekergők-korából, ami vagy Siriusé, vagy az apámé volt. Nagyon sok féle bűbáj van benne. Olyanok is, amiket ők találtak ki.
- Ez nagyszerű! – tapsolt örömében Hermione. – És most is találtál valamit, ugye?
- Igen. Apám egyik régi jegyzetében. Azt ugyan nem írja, hogy miért kerültek ebbe a helyzetbe, de ez most nem lényeg.
- Milyen helyzetbe?
- Anyámat egy ideig a Fidelius-bűbáj alatt tartották. Szerintem apám elől, de ez nem fontos. A lényeg, hogy ő nem kapta meg a címet, viszont találkozni akart anyával. A Tekergők kitaláltak egy bűbájt, ami megtalálhatóvá teszi az illetőt.
- Harry! Ez nagyszerű! Ezzel híres lehetsz!
- Hermione! – szólt kelletlenül Harry. – Öhm… Már híres vagyok! És ez nekem pont elég! Nem akarok még jobban az lenni! És ez nem is az én érdemem, hanem a szüleimé.
- Jó, bocs! Persze, igazad van. De mi is az a nagy bűbáj?
- Igazából nagyon egyszerű. Szükség van két emberre. Ez vagyok én és Ginny. Az egyiknek a Fidelius-bűbáj alatt kell lennie, a másik nem tudhatja a címet. Ez is adott. Szükség van a legerősebb kapcsolatra egy férfi és nő között. Ez volna a két gyerek. És ami a legnehezebb, a kölcsönös szerelemre. Ha ez mind meg van, akkor a másikra kell gondolni, kimondani egy varázsigét, és utána elvileg automatikusan oda hoppanálok.
- Ez egész egyszerű! De miért vágsz ilyen képet?
- Van egy gond.
- Mi?
- A kölcsönös szerelem – mondta Harry savanyú ábrázattal.
- Ez miért gond?
- Miért?! Ezt mind nem kéne csinálnom, ha a szerelem kölcsönös lenne! Én szeretem, dehogy ő?! Nem hinném!
- Miért ne szeretne?
- Mert akkor nem bújna el! – fakadt ki dühösen Harry.
- Ugyan! Ezt annyiszor megbeszéltük! Te is tudod, hogy…
- Hogy csalódott és fél! Igen tudom – fejezte be a mondatot a férfi.
- És te mondtad, hogy mikor a hotelban együtt voltatok, akkor úgy érezted, szeret.
- Igen, úgy, De azt is éreztem, hogy mellettem marad. Aztán mégis otthagyott – kontrázott.
- Hát, Harry! Én is csalódtam benned!
- Miért? – döbbent meg.
- Én azt hittem, hogy bátor vagy, és hogy meg akarod találni a családod!
- Így is van!
- Akkor meg! Mi történik, ha kipróbálod?
- Semmi – vonta meg a vállát Harry.
- Hát akkor! Gyerünk!
- Most? – lepődött meg.
- Mikor máskor? Most kell beszélned vele! – unszolgatta a boszorkány.
- De hát már majdnem hét óra! Este! Ott, pedig meg már nyolc van!
- Annál jobb! Legalább biztos, hogy otthon van!
- De hát, mit mondjak neki?
- Harry Potter! Legyél már férfi! – kiabált Hermione. – Tíz perce még te voltál, aki mindet megtett volna azért, hogy megtalálja Ginnyt!
- És most is! – bizonygatta a varázsló.
- Akkor meg! Indulás!
- Jó, rendben! Hozom a dzsekim! – mondta, majd felállt és kirohant a szobából.
Néhány másodperccel később, cipővel a lábán, és kabáttal a kezében tért vissza.
- Szurkolj nekem, Mio!
- Jó! Na menj! – felelete, majd megölelte.
Harry megállt, elővette a pálcáját, és behunyta a szemét. Erősen Ginnyre koncentrált, no meg a két gyerekére, hogy mennyire akarja őket látni. Elvégzett egy pálcamozdulatot, és kimondta a varázsigét.
Aztán érezte, hogy behúzzák egy csőbe, és hogy nem kap levegőt. Aztán pillanatok múlva megint teleszívhatta a tüdejét a friss levegővel, aminek más volt az illata, mint a Grimmauld téri háznak.
Friss virág illata volt.
Harry kinyitotta a szemét, és egy emeletes házban találta magát. Előtte egy ajtó, amire valami franciául volt írva valami és egy monogram, G. B.
Nem teketóriázott tovább, becsöngetett. Egy ideig semmi sem történt, aztán lépteket, és egy női hangot hallott, franciául beszélni. Kattant a zár. Kinyílt az ajtó, és mögüle egy vörös hajú nő nézett rá. Élete szerelme, Ginny, ott állt előtte tátott szájjal.
- Szia Ginny! Beszélnünk kell!

MINDEN BŰBÁJ MEGTÖRIK 2.
Harry vigyorogva állt még mindig az ajtó előtt, bár az a bátorság, ami Hermione lelkesítéséből maradt, kezdett eltűnni.
Ginny viszont rettentően zavarban volt, és még jobban meglepett. Nem tudta hova tenni a férfi érkezését.
- Ginny, kérlek! Muszáj beszélnünk! Engedj be! – könyörgött Harry.
- Harry! Hagyj békén! Nem tudom, hogyan találtál meg, nem is érdekel! De felejtsd el a címem, és engem is! Nekünk semmi közünk egymáshoz! – üvöltötte a lány, majd becsapta az ajtót.
- Semmi közünk?! – háborodott fel. – Semmi?! Ginevra Weasley! – kiabálta a csukott ajtónak. – Van egy közös lányunk, Sophie! Igen, hiba volt téged elküldeni, belátom. De a második gyerekünknél minden egyes percet veled akarok tölteni. Ginny, kérlek!
Harry hallgatott. Néhány perces várakozás után úgy döntött, hogy egy időre elmegy. Beül egy kávézóba, és megvárja, míg Ginny lenyugszik egy kicsit, és majd később visszajön. Mikor már indult volna, pont akkor nyílt ki ismét az ajtó.
- Apa! – sikította egy kislány.
- Sophie! – mondta mosolyogva az apja, majd mikor szélsebesen odarohant hozzá a lány, leguggolt és szorosan magához ölelte.
- Apa! Itt maradsz, ugye? – kérdezte naivan.
- Sophie, kicsi szívem! Most beszélnem kell anyukáddal, de ha jól sikerül, akkor lehet.
- Gyere be! - mondta valahonnan egy női hang. Harry felnézett a kislány feje mellett és meglátta az ajtóban álló Ginnyt, a könnyeivel küszködve.
- Köszönöm – mondta majd felállt, megfogta Sophie kezét, és bementek. Ott Ginnyhez fordult: - Beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte. Nem akart a lánya előtt beszélni. Egyrészt, mert nem tudta, hogy ő mit tud róla, és nem akarta épp most elmondani neki. Másrészt, ha esetleg veszekedésre kerülne a sor, tekintve Ginnyt, ez lehetséges, akkor az ne Sophie előtt folyjon.
- Igen, gyere be a dolgozószobába! – felelte a nő, majd megmutatta az utat. – Egy perc, és én is megyek!
- Ginny…
- Harry, ne izgulj! Ez az én házam, nem fogok megszökni!
- Jó.
- Mindjárt jövök! – mondta, majd elment.
Harry leült az egyik fotelba, ami a kandalló előtt állt, és alaposan körülnézett.
Kellemes kis szoba volt. Egyáltalán nem modern, és ez valahogy felüdítette Harryt. Kicsit hasonlított a grimmauld téri ház egyik szobájára. Az egész szobában nem sok bútor volt. Egy asztal, néhány fotel, még két kis dohányzóasztal, és rengeteg könyvespolc, telis tele könyvekkel.
- Itt is vagyok – mondta a nő, miután visszaérkezett. – Miről akarsz beszélni?
- Szerintem ez nem kérdés, Ginny – felelte, miután felállt. Ginny sem ült le.
- Nem értelek – hazudta a lány.
- Nem? – vonta fel a szemöldökét Harry. – Szerintem nagyon is értesz! – mondta, majd Ginny hasára mutatott.
- Honnan tudod? – kérdezte.
- Mindegy.
- Nem, nem mindegy! Ki mondta el?
- Nem igaz?!
- De igaz. De semmi közöd hozzá!
- Ginny, szerintem ebben tévedsz!
- Nem. Harry, áruld el, kitől tudod!
- Hermionétól.
- Hermionétól?! És ő kitől tudja?
- Kapott egy levelet.
- Egy levelet?! Kitől?
- Nem tudom, de ez most nem fontos! Mikor akartad elmondani?
- Soha – felelte mogorván, de az agya még mindig forgott, ki mondhatta el. Aztán rájött. – Giselle néni! – üvöltötte. – Ő mondta el, ugye?
- Nem, Ginny! Nem ő volt. Mindegy, hogy ki mondta el. És mi az, hogy soha nem akartad elmondani?!
- Soha nem akartam elmondani, és kész!
- De hát miért nem? Én vagyok az apja! Lehet, hogy Sophie-ról lemondtam, mert akkor azt kellett tennem, de erről a babától a világ összes kincséért sem válnék meg! – mondta határozottan Harry.
- Harry…
- Nem Ginny! Annyira sajnálom! Tényleg megbántam, mindent, amit akkor mondtam. Hidd el, azokat csak azért mondtam, mert féltem. Nem tőled, hanem Voldemorttól. Elég nehéz volt nekem elfogadnom, hogy velem vagy. Nem azt, hogy együtt vagyunk, hanem hogy bármikor megtámadhat Voldemort. De mikor elmondtad, hogy terhes vagy, akkor gyorsan kellett döntenem. Biztonságban akartalak titeket tudni. Belehaltam volna, ha bármelyikkőtöknek is baja esik. És ezért vállaltam azt, hogy lehet, hogy soha nem találkozok veletek, de legalább tudom, hogy jól vagytok. Mármint fizikailag – mondta gyorsan, látva Ginny arcát.
- Ez mind szép, és jó, Harry De ezért jöttél vissza?
- Ginny, de hát te is tudod…
- Igen, azt mondtad, hogy azért, mert megtudtad, hogy terhes vagyok.
- Ez nem elég indok?
- Harry…
- Ginny! Szeretlek! És életem végéig szeretni foglak. Gyere hozzám! Költözz vissza hozzám, Londonba! Éljünk ott együtt, mint egy nagycsalád! Te, én, Sophie és ez a picuri – mutatott a hasára.
- Harry, figyelj! Nekem ez nem megy. Amit akkor mondtam, azt komolyan is gondoltam. Én nem megyek többé vissza Londonba. És hozzád sem! – Harry úgy érezte, mintha valami hegyes dolgot szúrtak volna a szívébe. – Nekem az még mindig nagyon fáj, amiket mondtál. Legyen az a mi védelmünkben, vagy sem. Akkor hatalmasat csalódtam. Addig azt hittem, hogy a nagy Harry Potter, mindent megtesz azért, hogy mások boldogak legyenek. Nem riadva meg semmilyen feladattól, és senkitől. És ha mindez azért lett volna, hogy boldog legyek, akkor megkérdeztél volna engem is. Lehet, hogy sikerült volna meggyőznöd valami mással, de ez túl drasztikus volt. Még most is sokszor álmodok arról az időről. Nagyon fájt. Akkor meghalt bennem valaki, és csak azért tudtam élni, mert ott volt a hasamban a baba. Ő adott nekem erőt. Rajta kívül nincs értelme az életemnek.
- Ginny…
- Nem, Harry! Most én mondok el mindent! Mikor apám idehozott, úgy éreztem, minden meghalt bennem. Aztán a nénikém azt mondta, tegyek úgy, mintha te haltál volna meg. Akkor így is volt. Elkezdtem élni egy másik életet. Én voltam Virginia Stephenson, az özvegy, aki Amerikából költözött ide, terhesen, magányosan. Egy itteni varázslóiskolában előrehozottan mindenből levizsgáztam, utána elkezdtem a gyógyítói iskolába járni. Öt hónap múlva fogok doktorálni. Hat éve a mindennapom, hogy felkelek, elviszem Sophie-t az oviba, elmegyek az iskolába, tanulok, itthon tanulok, főzök, és alszom. Nincsenek izgalmak. Nincs szórakozás. Élem a francia boszorkányok színtelen mindennapjait. És tudod mit, Harry? Nekem ez így épp jó! Nem kell nekem semmi. Élem tovább az életem. És te is azt tedd, Harry! Felejts el minket!
- Ginny! De hát a gyerekek!
- Igen, Harry! Sophie-hoz akár letagadtad, akár nem, jogod van. Ezt belátom. De ennek a babának – simogatta meg a hasát. – semmi köze nem lesz hozzád!
- Ginny! Ez senkinek nem jó. Gyere hozzám! Esküszöm, nem bánod meg. Mind a négyen boldogak leszünk, és még a szenvedés szót is elfelejted!
- Nem, Harry! Ez a szó nálam már alapszó. Nem lehet kitörölni. Harry! Megígértem Sophie-nak, hogy találkozhat veled. De nem most. Majd ha betöltötte a tizenhetet. Akkor már nagykorú lesz, és azt csinál, amit akar. De ebben a házban nem találkozhatsz vele. Levelet írhatsz, de engem hagyj békén!
- Ginny! Ezt nem teheted! Jogom van hozzá, hogy lássam. Ugyanannyi, mint neked!
- Lehet, de ez itt Franciaország, Harry!
- Ginny! Mi a bajod? Az előbb még azt mondtad, hogy találkozhatok vele, amikor akarok!
- Igen, de nélkülem. Most pedig nem tudsz nélkülem találkozni. Meg kell várnod, amíg nagykorú lesz!
Harry döbbenten hallgatta szerelmét. Teljesen megváltozott. Nem ismerte ezt a nőt. Mintha egy szívtelen emberrel beszélne.
- Ginny, és akkor mi lesz a babával?
- Semmi. Vele te ne törődj! Ő is meg fog születni, oviba jár, majd iskolába, után ő is éli a saját életét.
- És velem mi lesz?
- Mi lenne? Semmi!
- De hát én vagyok az apja!
- Nagy tévedés, Harry Potter! Nem te vagy az apja!
Harry úgy érezte, le kell ülnie, mert menten elájul. Nem ő az apja?! Ginnyről azt hitte, hogy szereti még annyira, hogy csak vele feküdt le. Ezek szerint nem. Azon az éjszakán, amit kettesben töltöttek el a Hotelban, úgy érezte, hogy egyikük sem tud élni a másikuk nélkül.
Hát tévedett. Mert Ginny nagyon is megvan nélküle.
- Tessék? – lehelte a férfi.
- Pontosan. Nem te vagy az apja! Épp ezért semmi közöd hozzá! Hagyj minket békén! – mondta szárazon a nő.
- Ginny! Én ezt nem hiszem! Tudom, hogy hazudsz!
- Miért hazudnék? Nekem nem lehet más az életemben, csak neked? Hát tévedsz! Mert én is túlléptem rajtad!
- Ginny! Én nem voltam mással utánad, soha!
- Hát, az a te bajod! Mert mi nem leszünk már együtt!
- De hát az az éjszaka…
- Hiba volt! Elgyengültem… Nem kellett volna megtörténnie! De most menj innen!
- Nem, Ginny! Sehova nem megyek a lányom nélkül!
- Pedig nélküle mész!
- Ginny, nem így ismertelek meg! De ha harc, akkor legyen harc!
- Mi?
- Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elszakítsd a lányomat tőlem! Nem tudom, hogy hogyan, de előbb vagy utóbb megszerzem magamnak a jogot, hogy velem éljen! Elmegyek akár a Wizengamot elé is! És gondolj bele! Én vagyok Harry Potter! – mondta, majd kiment a szobából.
- Apa! Maradsz, ugye? – ütközött bele a lányába.
- Kicsim – guggolt le elé, hogy a szeme egy vonalba kerüljön az övével. – Most haza kell, menjek. De aztán nem sokára te is utánam jössz, és akkor majd találkozhatsz megint Hermionéval, meg a nagyiékkal…
- Takarodj innen, Harry Potter! Menj innen a hírneveddel együtt! Nem akarlak látni! – üvöltötte Ginny.
- Megyek! De ne feledd, még találkozunk, nem is soká! De vigyázz magadra, és főleg a babára. Sziasztok! – mondta, majd adott egy puszit a lányának. Kiment az ajtón, és hazahoppanált.

***

Néhány kellemetlen pillanat múlva Harry a Grimmauld téren találta magát. Körülnézett, és látta, hogy ugyanott van, ahonnan elindult. Szemben vele Hermione ült, és egy könyvet olvasgatott. Mikor Harry megérkezett, rögtön felpattant és kérdően nézett a férfira.
- Na, mi van? Mi történt? Mikor jönnek Ginnyék?
- Hermione! Nyugi! Nem jönnek – mondta szomorúan, majd belerogyott az egyik székbe.
- Micsoda?! Te mész hozzájuk, ugye?! – kérdezte Hermione, de már ő is tudta, hogy a válasz, nem lesz. Harry nem mondott semmit, de a nő így is értette. – Mi történt?
- Ginny azt mondta, hogy a baba nem az enyém. És hogy Sophie-val csak 17 éves kora után találkozhatok.
- Micsoda?! Ezt mind Ginny mondta?
- Azt hiszem, igen.
- Azt hiszed?
- Ginny nem úgy viselkedett, mint Ginny! Teljesen megváltozott, nem is ismertem rá.
- És akkor most mit akarsz csinálni?
- Azt hiszem, valami bíróság féléhez megyek. Csak van erre valami törvény, vagy jog, vagy valami izé, hogy láthassam a lányomat!
- Ez jó ötlet, Harry! És akkor te meg Ginny…
- Örökre vége! Valaki másnak a gyerekét várja! Olyan, hogy mi, nincs többé – mondta keserűen Harry.
- Sajnálom! És mikor akarsz elmenni?
- Minél hamarabb, Mio!
- Akkor menj holnap! Minél hamarabb mész, annál hamarabb találkozol velük!
- Oké, holnap reggel bemegyek, és megkérdezek valakit, hogy mi ilyenkor a procedúra.
- Helyes! Na én megyek, mert már Ron vár. Holnap délben átjövök, és akkor majd mindenről beszámolsz.
- Ígérem! Na menj! Szia! – mondta, majd adott két puszit a barátnőjének.
- Szia! Sok szerencsét! – válaszolta, majd dehoppanált.
Harry felment a szobájába, és lefeküdt aludni. Másnap korán felkelt és nyolckor már a minisztériumban volt, és a bíróság egyik alosztályán várt.
Mikor bement, egy eddig ismeretlen ember ült előtte. Előadta a problémáját, aztán meghallgatta a választ és szomorúan távozott. Fél egyre ért haza, ahol már Hermione Ronnal várta őt egy finom ebéddel.
Leült, és elkezdett mesélni.
- Azt mondták, hogy minden jogom meg van ahhoz, hogy találkozzam Sophie-val. De az, hogy hozzám költözzön, nem egyszerű.
- Mi kell hozzá?
- Egy feleség.
- Egy mi?! – kérdezték kórusban Weasleyék.
- Egy feleség.
- Ez hatalmas áldozat lenne. Ilyet nem kérhetnek tőled, azért, hogy a lányoddal élhess – ájuldozott Hermione.
- Hermione, igazuk van. Egy férfi egyedül nem olyan, mint egy anya. Azt gondolják az emberek, hogy egyedül nem vagyok képes felnevelni egy gyereket.
- Ez azt jelenti, hogy el akarsz venni valakit?
- Igen.
- Micsoda?! Kit?
- Úgy döntöttem, hogy megkérem Juliette kezét! – mondta Harry.


Szerző: Először is, mindenkinek köszönöm azt a sok véleményt, amit kaptam. Nagyon örültem neki, még sosoem kaptam ennyit, és nagyon jól esett.
Másodszor, szeretném megköszönni, hogy olvassátok a regényemet, és hogy vártok rá. Ezért is szeretnék bocsánatot kérni a sok várakozás miatt. Az iskola nagyon sok időmbe kerül.
És sajnálom, ha valaki erről a fejezetről úgy gondolja, hogy nemigazán életszerű. Én se ezt a fejezetet gondolom a legjobbnak, és a legkidolgozottabbnak. Ezért bocsánatot is szeretnék kérni...
Ettől függetlenül, vagy épp ezért, kérlek titeket, írjatok véleményt. És írjátok meg benne, mi volt jó, és mi rossz. :D