Giselle a hangos koppanásra rohant be, és mikor beért, a földön találta az eszméletlen, sápadt Ginnyt.
- Kedvesem! Ginny, drágám, ébredj fel! – mondta neki, mikor odament hozzá, leguggolt mellé, és enyhén pofozgatni kezdte az arcát. – Ginny! Ébredj fel! – De Ginny, mintha meghalt volna.
- Anya! – kiabálta a kislánya, mikor észrevette a fekvő anyját. – Mi történt vele, Giselle néni? Ugye nem halt meg?
- Nem, kincsem, még él. Érzem a pulzusát, de menj és hozd ide a kistáskámat, beviszem a korházba. Maradj itt, mindjárt visszajövök érted! – adta ki az utasításokat az asszony.
Sophie kiment, inkább kirohant az előszobába, és egy pillanat múlva egy fekete retiküllel érkezett vissza. Azt odaadta a nénikéjének, majd ő is lehajolt az anyja mellé.
- Anya! Jól vagy? Miért nem kelsz már fel? – szólongatta Ginnyt, aki semmire sem reagált.
- Figyelj, Sophie! – szólt hozzá Giselle. – Én most beviszem anyukádat a Szent Frigyesbe. Te maradj itt, és nehogy elmenj valahova! Miután anyukádat elviszik a gyógyítók, visszajövök érted!
- Jó, de ugye anyának nincs semmi baja?
- Nem tudom, Sophie! De megértetted, ugye?
- Igen.
- Szia – búcsúzkodott, aztán megfogta Ginny kezét és dehoppanált. Egyenesen a lyoni Szent Frigyes Ispotály és Továbbképző Központba. Itt tanul Ginny is, de az épület másik része kórházként működik.
Giselle az előcsarnok közepére érkezett, már alig bírta tartani Ginnyt.
- Segítsen már valaki! – üvöltötte, minek hatására egy sereg ember sietett feléjük.
- Madame Binoche! Mi történt? – kérdezte az egyik gyógyító.
- Kevin! – mondta gyorsan a nő, örült, hogy végre valakit ismer. – Nem tudom, egyszer csak azt hallottam, hogy leesett a kanapéról, és azóta nem tér magához! – mondta, amilyen gyorsan csak tudta.
Közben Ginnyt egy ember a pálcája segítségével egy hordágyra reptette, és a lépcsők felé kezdte vinni.
- Értem. Sophie hol van? – kérdezte a férfi.
- Otthon hagytam ,de azt mondtam neki, hogy hamarosan visszamegyek érte.
- Rendben. Azonnal el is engedlek, csak azt mondd meg nekem, hogy van e valami baja Ginnynek, mert korábban az iskolában is gyakran elájult. Persze ez körülbelül egy-két hónapja történt. De akkor semmit sem mondtak el nekem. Nos? – nézte kérdőn az asszonyt.
- Én tudom, miért, de nem akarná, hogy elmondjam. Viszont ez most nagyon fontos, és előbb-utóbb úgyis kiderülne! – győzködte magát a hölgy.
- Pontosan, nagyon fontos! Tehát? – bólogatott.
- Ginny terhes – bökte ki.
- Tessék? Mióta? Kitől? És miért nem mondta el?
- Ööö… úgy három hónapja lehet, pontosan nem tudom. Az apja neve nem fontos, szerintem. És, hogy miért nem mondta el, azt én sem tudom. Nekem is úgy kellett kihúznom belőle. De ez ilyenkor megszokott? – kérdezte naivan a nő, akinek még sosem született gyereke.
- Hát az ájulás a terhes nőknél elég megszokott…
- Hála Istennek! – sóhajtott.
- A második hónapig! – fejezte be a mondatot az amerikai gyógyító.
- Micsoda? De attól még…
- Madame Binoche! Maga most menjen haza Sophie-ért! Én itt most semmit nem tudok mondani. Bemegyek hozzá, megvizsgáljuk, aztán többet tudok majd mondani.
- Rendben, köszönöm! És sietek! Viszlát! – mondta, majd gyorsan hazahoppanált.
Fél óra múlva már Sophie-val az oldalán járkált türelmetlenül fel-alá egy kórterem előtt. Mióta visszaérkeztek rengeteg fehérköpenyes ember fordult meg ott. Ki-be járkáltak a szobából, de senki sem szólt semmit a két aggódó családtaghoz.
-Elnézést, mondana valamit, Ginnyről? – szólította meg hosszas várakozás után Giselle az egyik embert, aki épp kijött a szobából.
- Öhm... Elnézést! Csak családtagoknak…
- Én a nénikéje vagyok, ő pedig a lánya. – mutatott Sophie-ra.
- Elnézést. Semmi biztosat nem tudunk még, hamarosan megérkezik egy ideggyógyász, aki már sokkal többet tud mondani, hogy miért nem ébred fel. Reméljük.
- Egy ideggyógyász?! És még mindig nem ébredt fel?! Én ezt nem értem! – hüledezett az asszony.
- Elhiheti, hogy mi sem! Nincsen semmi fizikai baja. A terhességével minden rendben. Rengeteg vizsgálatot végeztünk rajta. Szervi elváltozása nincs, a vérszintje normális, és az agyával is minden rendben. Minden fizikai okot kizártunk, ami arra utalhatna, hogy kómába essen. Épp ezért hívtunk egy idegspecialistát, hogy esetleg a kóma lelki eredetű.
- Kóma?
- Sajnos úgy tűnik. A pulzusszáma rendben, a pupillái reagálnak, csak éppen olyan, mintha megmakacsolta volna magát, és nem akar felébredni. Nem szokványos, de előfordult már az, hogy a beteget egy sokk éri, vagy egy szomorú dolog, és a kómába menekül. Persze nem tudatosan. Erről akarunk meggyőződni, és ezért hívtuk a specialistát. Aki hamarosan itt lesz.
- Illetve már itt is vagyok!
- Sebastian! Épp a hölgy rokonaival beszélgetek.
- Üdvözlöm Önöket! Én Sebastian Reno vagyok! Úgy néz ki Stephenson kisasszony új gyógyítója, mert az említettekből én is ugyanarra a betegségre gondolok, mint kollégám.
- Üdvözlöm! Én Giselle Binoche vagyok, ő pedig Sophie Binoche, Virginia lánya.
- Ha megengedik, akkor én most bemegyek hozzá. Utána kijövök, és még szeretnék Önnel beszélni.
- Hogyne! Tessék csak! – mondta a nő, és ezután Sebastian bement Ginnyhez.
- Giselle! – szaladt feléjük Charlotte és Claire. – Csak most hallottuk! Mi történt?
- És mi van a babával?
- Sziasztok, lányok! Nem tudom, mi történt! Egyszer csak elájult, és azóta nem tér magához! A baba jól van! Az a Reno, azt mondja, valami a fejében van.
- Micsoda? Tumor, vagy mi? – ájuldozott Claire.
- Nem. Csak kómába van, de azt mondta, hogy mindjárt visszajön, és mindent alaposan elmagyaráz.
- És már itt is vagyok! – jött ki a teremből a gyógyító.
- Sebastian! – lepődött meg Lotte.
- Lotte, te mit csinálsz itt?
- Én vagyok Ginny egyik legjobb barátnője. De te mit csinálsz itt? Mert ha jól tudom, akkor te pszichológiai esetekkel szoktál foglalkozni…
- És Virginia pont egy ilyen pszichológiai eset. A kollégák alaposan megvizsgáltak, és semmi fizikai betegséget nem találtak nála, épp ezért hívtak engem. És a gyanúm beigazolódott.
- Micsoda?
- Mentálisan beteg. Illetve olyasmi, mintha megmakacsolta volna magát, és nem akar felébredni.
- Igen, Ginny elég makacs. De hát miért nem ébresztettétek fel?
- Lotte! Te is gyógyítónak készülsz! Egy kómában fekvő beteget nem lehet felébreszteni!
- Igen, tudom.
- Madame Binoche! Nem tud olyan okot, vagy nem érte a hölgyet valamiféle trauma, ami miatt nem akar felébredni?
- Hát… - gondolkodott. – Elég sok problémája van most. Többek közt összeveszett a gyerekének az apjával, de ez régen volt. Mostanában egész jól van, és nem úgy néz ki, mint aki elnyomott volna magában valamit.
- És nem történhetett valami, rögtön az ájulás előtt? Mit csinált akkor?
- Én kint voltam a lányával a konyhában, ő pedig a nappaliban ült. Nem sokkal korábban ébredt fel – magyarázta.
- És akkor nem történt semmi különös?
- Nem igazán. Sophie jött hozzám, mert kapott egy levelet a nagynénjétől, Angliából, és ő… Sophie! – fordult hirtelen a kislányhoz. – Anyukádnak nem jött valami?
- De igen. Ő is kapott egy borítékot, de mikor elmentem, akkor még nem nyitotta ki – felelte a kislány.
- Akkor abban lehetett valami, ami ilyen hatással volt rá! – bólogatott Sebastian. – Meg van még az a levél?
- Nem tudom. Biztosan. Elmegyek, megkeresem! Claire, kérlek, vigyázzatok Sophie-ra!
- Persze, Giselle! Menj, nyugodtan!
- Köszönöm – hálálkodott, utána pedig eltűnt.
- Lotte! – fordult Sophie a nőhöz. – Bemehetek anyához?
- Sebastian, be lehet menni?
- Be. Olyan, mintha aludna. És lehet, hogy még jót is teszünk neki azzal, ha bent van. Hamarabb rájön, hogy neki vissza kell jönnie!
- Köszönjük! Gyere, kicsim! – mondta a kislánynak, aztán bevezette a szobába.
A szobában egyetlen egy ágy volt, azon feküdt Ginny. Sophie rögtön odarohant hozzá, és megölelte.
- Anya! Mikor ébredsz fel? – kérdezte. – Ne aggódj miattam, én jól vagyok! Most Lotte és Claire vigyáz rám. Giselle néni hazament egy kicsit, de azt mondta, hogy mindjárt visszajön.
Egy jó negyed óra múlva Giselle üres kézzel tért vissza. Sehol sem találta a levelet, pedig sejtése szerint nem egy átlagos levélről volt szó, ha ennyire felzaklatta a nőt.