Harry döbbent arccal szorította magához újdonsült nejét. Juliette?! Az a Juliette tette volna ezt, aki lassan fél éve nagyon jó barátságot ápol mind vele, mind Ginnyvel? Ő vitte volna el az ikreket? De hát mi oka lenne rá, hiszen hamarosan az ő babája is megszületik… És annyiszor mondta már, hogy sajnálja, ami a tavasszal történt. Ráadásul karácsonykor az esküvője is megrendezésre kerül Kevinnel.
- Ginny, hol van Kevin? – tartotta el magától a zokogó nőt Harry, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Nem tudom – rázta a fejét, majd újra Harrybe kapaszkodott. – De kérlek, találd meg őket! – zokogott.

- Ígérem – csókolta meg a feje búbját, majd szorosan behunyta a szemét, és erősen gondolkodott, mi történhetett. Kell, hogy legyen erre valami értelmes magyarázat.
Hermione kacarászva nyitott be az ajtón, mögötte az ugyancsak vidám hangulatú Ronnal, de arcukról hamarosan lehervadt a mosoly, mihelyst meglátták az ifjú párt, szomorúan, egymást átölelve.
- Mi baj? – kérdezte Hermione.

Harry elengedte Ginnyt, ő pedig leült az ágyra és kétségbeesett tekintettel nézett bátyjára. Harry odaadta a kapott cédulát a barna hajú nőnek. Miután Hermione gyorsan átfutotta, átadta férjének, ő pedig töprengő kifejezéssel nézett sógorára.
- Erre biztos van valami magyarázat…
- Milyen magyarázat? – pattant fel a vörös hajú. – Ez neked nem elég magyarázat? – lengette meg a Ron kezéből kikapott üzenetet. – Mit akarsz még?
- Ginny – csitította a fekete hajú mágus. – Nyugodj meg! Ne idegesítsd fel magad! Biztosan megtaláljuk…

- És mégis hogy?! – kelt ki magából a nő. – Itt állva, és az ő pártját fogva?!
- Ginny…
- Legalább te, Ron, állj mellém! Régen is mindig ez volt! – kiabált Hermionéval és Harryvel. – Mindig ezt csináltátok! Sose hittetek el semmit! De ez nem érdekel! Csak azt akarom, hogy hozzátok vissza a gyerekeim!
 Ginny – lépett hozzá közelebb bátyja.
- Merlin szerelmére! – dobbantott egyet mérgében. – Aurorok vagytok! Csináljatok már valamit! Mit tanultatok hat éven keresztül?

- Mi ez a kiabálás? – lépett be szintén mosolyogva az idős Weasley-pár.
– Mi történt? – sápadt el Molly, meglátva lánya arcát.
- Mi történt?! – hisztizett a lány. – Mi történt?! Ez történt! – vágta szüleihez a Juliette által írt papírdarabot. – Mindenki úgy istenítette! Juliette így! Juliette úgy! Juliette olyan aranyos a nagy pocakjával! A ti Juliette-tek most elvitte a két gyerekemet! A ti unokáitokat! A te gyerekeidet! – fordult most oda Harryhez, szemei szikráztak a dühtől. – És mit csináltok? Semmit! Itt álltok, és hápogtok! Majd én megkeresem! – lendületesen elindult az ajtó felé, félrelökve mindenkit, aki az útjába állt.

- Ginny! – kapta el a karját férje, és szorosan magához ölelte.
- Engedj el! – püfölte a férfi mellkasát. – Meg kell őket találnom! – zokogott. – Kérlek, engedj el! – hangja egyre jobban csöndesedett, végül elnyomta a feltörő zokogás. Arcát a férfi vállába temette, és hangosan felzokogott.
- Sss –simogatta a hátát. – Ron, kérlek, intézkedj! – intett sógorának, mire az bólintva apjával kiment a szobából.

- Hozok egy kis teát – tátogta vejének Molly, majd ő is otthagyta őket.
- Én pedig megkeresem Sophie-t – követte menye is.
- Hol) van Sophie? – nézett fel vöröslő szemmel Harryre a felesége.
- Kiment, mikor bejöttek Mioék. Semmi gond, ő biztonságban van – nyugtatta meg. – Gyere, ülj le egy kicsit! – húzta az ágy felé, majd először Harry, majd az ő ölébe ült kedvese.
- Harry, én…

- Sss! – szorította szelíden ajkára mutató ujját. - Nem lesz semmi baj, meglesznek! Érzem.
- Biztos? – nézett reménykedve a smaragd szempárba, ami biztonságot sugárzott.
- Ígérem – bólintott, majd adott a nő homlokára egy csókot.
- Meghoztam a teát – jött be újra Mrs Weasley, majd odaadta Harrynek, aki közben felállt, hogy helyet adjon az éppen lefekvő Ginnynek. Letérdelt az ágy mellé, és onnan adta oda szerelme kezébe a gőzölgő csészét. Ginny nem törődött a forrósággal, szinte egy húzásra kiitta a tartalmat, aztán visszafeküdt. Érezte, hogy egyre laposabbakat pislog, aztán egyszer csak elnyomta az álom.
Harry felállt miután megbizonyosodott róla, hogy alszik, majd Mollyhoz fordult.

- Mi volt benne?
- Csak egy kis nyugtató, és egy csöpp altatót. Nem tenne neki jót, ha most fent kéne lennie. Reméljük, mire felkel, már itt lesznek a kicsik – bizakodott.
- Reméljük - húzta el a száját, majd még egyszer megsimogatta a lány kezét, és anyósával együtt kiment.
Lesétáltak a konyhába, ahol síri csend volt. Kintről pedig behallatszott az ünneplő emberek zajongása.

- Megyek, hazazavarom őket! – állt fel indulatosan Charlie, majd őt követte bátyja is, Bill. Röpke negyed óra múlva a két férfi fáradtan rogyott le az asztalhoz, ahol közben már a Molly által készített kávét szürcsölgették.
- Harry! – érkezett meg Ron egy magas, szigorú arcú férfival, aki valahonnan rettentően ismerősnek tűnt Harrynek, de ebben a helyzetben ő már nem tudott semmit.
- Jó estét, Mr Potter! – rázott vele kezet. – Dawlish vagyok. Én vagyok a parancsnokságon az ügyeletes. Mr Weasley csak annyit mondott, hogy bűncselekmény történt, és hogy majd a részletekről Ön tud pontosan beszámolni.

- Igen – bólintott.
- Akkor elmondaná? – húzta fel a szemöldökét.
- Persze, jöjjön be a nappaliba. Ott nyugodtabban tudunk erről beszélni – intett az említett helyiség felé, majd mikor már mindketten ott voltak, Harry hellyel kínálta az idősödő aurort, aki ezt el is fogadta.
- Szóval – kezdte, majd elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat -, mi történt?
- Nos - ült le vele szemben, a kandalló elé Harry -, eltűntek a gyermekeim – mondta.
- Mikor? – tette fel a következő kérdést kifejezéstelen arccal, ami kicsit zavarta a másik férfit.
- Úgy egy fél órája vettük észre – felelte.
- És miért csak akkor?

- Nem tudom, mert akkor mentünk fel, hogy megnézzük, jól vannak-e még – válaszolta, és az auror nemtörődöm stílusa egyre jobban dühítette. Mind idáig próbálta megőrizni a higgadtságát a többiek érdekéből, de az, hogy ezt az embert nem is érdekli, hogy a két gyereke talán veszélyben van, kezdte igencsak kihozni a sodrából.
- És mikor látta őket utoljára?

- Úgy egy órája jöttem fel megnézni őket, hogy vannak, és akkor még békésen aludtak.
- És akkor nem lehet, hogy csak valahova elkóricáltak? Körülnéztek már?
- Két hét hetes kisbaba?! – esett neki. – Nem hinném!
- Hét hetes?! – lepődött meg.
- Igen – morogta.
- És magukra hagyták?
- Hurcoljuk őket magunkkal folyton?!

- Persze – bólintott, majd szorgosan írogatni kezdett papírjára. – Két hét hetes csecsemő – mormolta. – Apjuk neve?
- Harry James Potter.
- Anyjuk?
- Ginerva Molly Weasley – darálta. – Illetve nem – kapott észbe. – Már Potter – javította ki önmagát, majd halványan elmosolyodott.
- Hogy néznek ki?

- Két fekete hajú, barna szemű gyerek. Gloria és Oliver.
- Rendben van – állt fel, majd zsebre rakta noteszét. – Van esetleges feltételezettjük?
- Nos, a volt feleségem ezt a cetlit hagyta itt – kotorászott dísztalárjának egyik zsebébe, majd a már oly sokak által megnézett papírdarabot átadta a varázslónak is.
- Hát, azt hiszem, inkább először Miss…
- McKellen. Juliette McKellen – segítette ki.
- Igen, szóval őt kéne először megkeresni.

- Kérem, ha valami fejlemény van, akkor azonnal szóljon! – rázott kezet már az Odú ajtajában vele Harry.
- Ez csak természetes – bólintott, majd megfordult és elment.
Harry fáradtan zuhant vissza a székre a többiek közé az asztalhoz, és tenyerébe temette az arcát.
- Nem hiszem el – mondta mögüle. – Én azt hittem, ilyen nem történhet.
- Harry, nem a te hibád – simított végig a hátán Molly.

- Hiszen alig néhány órája volt, hogy azt ígértem Ginnynek, hogy mindig vigyázni fogok rá, erre tessék! – csapott az asztalra, aztán hirtelen felpattant, magára kanyarította a fogasról az egyik köpenyt, és mire a többiek észbe kaphattak volna, ő már a kertben robogott a kapu felé, hogy hoppanálni tudjon. Mikor már épp átlépett volna a hoppanálásgátlón, Ron kiabált utána.
- Harry! Várj!
- Mi van? – kérdezte mogorván.
- Hová a francba mész? – esett neki barátja is dühösen.

- Nem tudom, de nm ülhetek itt tétlenül. Auror vagyok, és egy csésze kávét kortyolgatva várom, hogy a gyerekeim visszataláljanak?!
- És mit akarsz csinálni?
- Megyek, megkeresem Juliette-t – felelte, majd tett még egy lépést.
- Veled megyek – jelentette ki a vörös hajú férfi. – Hová?
- Juliette lakására – mondta, majd átlépett a határon, és egy pukkanással eltűnt.